- A nevedet sokan a kedves televíziós műsorból, a Cimborából ismerhetik, és József Attila Rejtelmek című vesének Sebő-féle megzenésítését is tömegek fújják kívülről mind a mai napig. Az idén lettél 65 éves, majd nem sokra rá Kossuth-díjas, az UNESCO pedig néhány hónnapal korábban ismerte el azt a táncházmozgalmat, amelynek megteremtésében jelentős szereped volt. Készítesz számvetést?

- Ezek mindenképpen jól eső dolgok, elégtételt érez az ember, hiszen ezt a negyven évet egyikünknek sem volt egyszerű végigcsinálni, nem volt kikövezett az utunk. A külföldi elismerés pedig kifejezetten megerősíti az út helyességét, hiszen az a koncepció, amit mi akkor kitaláltunk, hogy igenis lehet értékkel is szórakozni, tért hódított az elmúlt negyven év során. Már csak azt se lehet mondani, hogy egy zárt, szűk körű elit szórakozásáról, rétegművészetről lenne szó, ami eleinte vád volt ellenünk, mivel ma már százezrek foglalkoznak vele. Az UNESCO-nak egy komoly pályázatot kellett beadnunk, amibe sokan bedolgoztak. De még ezzel semmi sincs elrendezve, igazából olyan ez, mintha egy faliújságot kaptunk volna, amit most szépen ki kell töltögetni. A magyar táncházi módszert egy adoptálható módszerként ismerték el, amit át lehet ültetni más népekre is. A szlovákok már alkalmazzák is.    

A táncházmozgalmat azonban nem nevezném művészeti irányzatnak, popzenei jelenségről van szó, ami így, a helyén kezelve kapta meg az értelmét. Kodály a Magyar népzene előszavában írja, hogy eljött az idő, amikor a művelt réteg dolga a nagy tömeg zenéjét megtanulni. Mire kinyomtatták a könyvet, addigra már ezt a zenét gyűjteni kellett. Az akkori nagy tömeg valóban képviselt egy történelmi időkre visszavezethető magyar műveltséget, amit az akkori elit nemigen vett tudomásul. Kodály koncepciójánál ma sincs jobb, még akkor sem, ha ma már keresni kell ezt a réteget, mivel természetes közegében már nem működik. Szerencsére még időben összegyűjtötték, feldolgozták, és készen kaptuk kézhez a 70-es években. Valahol a Kodály-féle elképzelés képviselői vagyunk mi is, de nem az elit zenében, hanem ismét a tömegekhez fordulva. A fiataloknak ez is egy buli a sok közül, aztán persze akik ebbe beleszagoltak, idepártoltak, mivel rájöttek, hogy itt többet kapnak, mint azokon a helyeken, ahol csak lenyomják őket a hangerővel. Ez a koncepció jobban érvényesül, ha előbb eljut a populáris zene szintjeire is, mert onnan átjárható az út, fordítva viszont nem.

- Az autentikus népzene is populáris zene?

- Mi más lenne? Szórakoztató zene, amit tánc alá húznak. Ugyanolyan társastánc a palatkai is, mint a rumba. Kuszák a fogalmak. Kodályék a magyar műzenét akarták megújítani, és állandóan ennek vonatkozásában beszéltek a népzenéről. Bartók a cigányzenéről írott cikkében kimondja, hogy a magasrendű muzsika mellett van ún. "könnyű zene" is, amely alacsonyabb igényeket szolgál ki. Ennek jogosságát elismeri, mondván: "A városi és a városias félművelt tömegnek tömegcikk kell; örüljünk, hogy zenében legalább a hazai tömegcikket kívánja, nem pedig külföldi selejtes portékát; [...]." S bár mindezt az ún. cigányzenére, azaz a népies magyar műzenére értette, mai tudásunk szerint be kell látni, hogy a népzene is egyértelműen a hétköznapi emberek által használt, populáris zene műfajába tartozott mindig, nem pedig a liturgikus zene vonalába. Tehát populáris zeneként is helye van a Nap alatt.

- Hogyan alakult a gyermekkorod?

- Szekszárdon születtem, a gyermekkoromat pedig Székesfehérváron töltöttem a gimnázium második osztályáig. A helyi zeneiskolában kezdtem el csellózni és zongorázni. Wilheim Andrissal Mozart Klubot hoztunk létre, ami igazából egy számháborúval és rengeteg egyéb játékkal tarkított indián csapatból alakult ki. Többek között egymás műveit tanulmányoztuk ebben a klubban. Wilheim Ferenc, Andris édesapja tanított csellózni, aki a Rádiózenekarban játszott akkoriban, de Botvay Károlytól is vettem órákat. Budapesten először a József Attila Gimnáziumba kerültem, majd az Eötvös Gimnáziumban érettségiztem, nagyon jó tanáraim voltak. A latint Feldmayer Irma néni tanította, aki azzal szórakoztatott bennünket, hogy időmértékes műfordításokat kért tőlünk. Mint az őrültek, téptük magunkat, olyan versengés indult. Úgy megtanultuk a metrumokat, hogy a mai napig is megvan az a tudásom, a verséneklésnél is ezt kamatoztatom a mai napig. Szűcs Gergő, Eötvös Péter nagybátyja volt a zenekarvezető a gimnáziumban, aki rögtön lecsapott rám, és meg kellett tanulnom hirtelen bőgőzni is, mivel épp arra volt szükség.

- Mikorra vált nyilvánvalóvá, hogy a népzenével szeretnél foglalkozni? Hogyan lettél építészmérnökből előbb zeneszerző-előadóművész, majd népzenész, népzenekutató?

- Gimnázium után kerültem az építészeti karra, amit igazából nagyanyámnak köszönhetek, aki jól ismert engem. A betegágyán ő tanácsolta nekem, hogy ez lesz számomra a legmegfelelőbb: "Neked építésznek kell menned. Látszik, hogy a művészetek is érdekelnek, de ugyanakkor racionális hajlamaid is vannak. Ebben pedig mindkettő megvan." Ekkoriban épp rajzfilm-rajzoló szerettem volna lenni, de apám rákérdezett, hogy akarok-e tíz órákat rajztábla felett görnyedni?  Volt Németországban egy levelező barátom, nyaranta hol ő jött Budapestre, hol én mentem ki hozzá Drezdába. A helyi evangélikus körben német népdalokat énekeltek gitárral. Ott tanultam meg gitározni. Nagypolgári család volt, hatalmas villában laktak, a zongoraművész nagymamával négykezeseztem, a nagynéni pedig operaénekes volt. Vacsora után esténként házimuzsikáltunk a családnak. Amikor hazajöttem, gitártudásomat úgy kamatoztattam, hogy osztálytársaimnak az akkor divatos slágereket játszottam, ez az egyetemen is folytatódott. Először csak popzenét játszottunk a kollégiumban Halmos Bélával. Aztán egyszer Hajnóczi Gyula professzor úr terepgyakorlatra kirendelt bennünket Acquincumba, szerb, bolgár, lengyel és német diákok társaságában, akik mind tudtak a tábortűznél népdalokat énekelni, mi meg mindössze néhány József Attila-megzenésítésemet. Ez a szégyenérzet kergetett minket a népdalokhoz. Később Berek Kati hallott bennünket a kollégiumban, aki miután megismerte a versmegzenésítéseimet, bevett minket József Attila-műsorába. Ezzel egy új műfajt teremtettünk, ami aztán hirtelenjében nagyon népszerű lett. Az eredeti népzenei hangzásra Sárosi Bálint rádiós előadásai hívták fel a figyelmünket. Ezt követően találtuk ki, hogy gitár helyett Béla hegedűre vált, én pedig megtanulok brácsázni. Muzsikálásunknak hamarosan híre ment. Béla sógora, Kósa László, néprajzkutató küldött el bennünket Martin Györgyhöz, akiről elmesélte, hogy egy igen nyitott elme, nem fog elzavarni minket. Nem is tette. Házi archívumában sorra mutogatta a különböző tájegységek zenéit, és engedte, hogy átmásoljuk magunknak ezeket az anyagokat, de hozzáfűzte: "Ha nem tanuljátok meg rendesen, nem fogjátok élvezni!" Rendesen pedig csak tánccal lehet megtanulni, ezért elmentünk a Bartók Táncegyütteshez, ahol Tímár Sándor épp zenészeket keresett. (Addig Sári József zongorázta nekik a legényest és egyéb muzsikákat.) A tánccal már több esélyünk volt a zene megtanulására, de hamar rájöttünk, hogy valami hibádzik, valami miatt nem úgy szólnak ezek, ahogyan kellene. Erre Tinka [Martin György - a szerk.] elküldött bennünket a helyszínre, hogy a technikát is megfigyelhessük. Így jutottunk el Erdélybe gyűjteni, ahol Kallós Zoltán kalauzolt bennünket.

1972-ben szervezték meg az első zártkörű rendezvényeket, amelyeken összejöttek a zenészek és a táncosok, és kipróbálták a szabad táncolást. Viszont csakhamar a civil közönség is szeretett volna csatlakozni, ezért Martinnal tanácskoztunk, hogy mit is tegyünk. Ő azt mondta, hogy a koreográfusok vállalják el a néptáncok alapos megismerése után a társastáncként való tanítást. Előbb a saját táncosaiknak, majd ezeken keresztül az érdeklődőknek is. Ezt csak Tímár Sándor vállalta el. Először a széki táncok kerültek terítékre. Sikerült megszereznünk a Fővárosi Művelődési Ház körtermét, és elkezdtük az első táncházakat. Hatalmas volt az érdeklődés, tömegek jöttek el az egyes alkalmakra. 1973-ban megalakítottuk a Kassák Klubot Zuglóban, ahol már nemcsak tanítás volt, hanem programok is (koncertek, versek, vendégművészeket hívtunk). Nagyjából így kezdődött. Klubestet még ma is tartunk, havonta egyszer, a Budavári Művelődési Házban, a Bem rakparton. Az énekelt vers szintén végigkísérte az életemet. Nagyon sok zenét írtam rádiójátékokhoz, színpadra, televízióba, filmekhez is; a Sebő Együttessel, immár több mint tizenöt éve a mai napig aktívan koncertezünk. A jelenlegi felállásban Perger Lászlóval és Barvich Ivánnal.

- Miután kirúgtak az építészi állásomból, elmentem Vitányi Ivánhoz a Népművelési Intézetbe, hogy megnyerjem őt az induló mozgalom számára. Kértem, hogy alakítsunk ki egy intézményes keretet ennek az egésznek. Vitányi mellénk állt, megvédett bennünket a politikai támadásoktól. Az ő segítségével indítottunk el egy országos tanfolyamot, amelyen Tímár tanította a táncot, mi meg Bélával a zenét. Ez évente zajlott, a Kassák Klub nyári táborozásaival összekötve. Igazából akkor terjedtek el a különböző táncrendek. Iván hite egy idő után megcsappant a mozgalomban, gyorsabb tömegesedésre várt, a kollégáim pedig cserbenhagytak. Ahelyett, hogy támogatták volna az intézményesítés felgyorsítását, egy nagy amatőr-mozgalmi konferencia alkalmával, amolyan huszadrangú tétellé nyilvánították a táncházmozgalmat mindenestől. Ekkor kissé elegem lett a fogadatlan prókátorkodásból, és Tinka javaslatára, hogy vegyük komolyabban a népzenét, beiratkoztam a zenetudományi szakra, ahol csodálatos tanáraim voltak. Igaz, nem volt könnyű: munka nélkül, három gyerekkel, és hiányos zenei ismeretekkel ültem vissza az iskolapadba...  A Zeneakadémia elvégzése után kért fel Serfőző Sándor, a Magyar Állami Népi Együttes igazgatója, hogy segítsek kidolgozni egy koncepciót az együttes jövőjére nézve. Többmindenkit megbízott azzal a feladattal, hogy írja le az elképzeléseit. Az enyém, úgy tűnt, kivált a többiek közül. Így jött létre a megújult Magyar Állami Népi Együttes, amelynek a művészeti vezetője lettem. Mikor helyzetbe kerültem, úgy éreztem, hogy itt az ideje a régi abbamaradt folyamat beteljesítésének. Az állam már régóta meg akarta szüntetni akkoriban az összes államilag támogatott táncegyüttest. Ekkor feltettem a kérdést Serfőzőnek, hogy miért is kellene őket megmenteni, ha csak egyes koreográfusok önmegvalósításáról szólnak, ha közösség semmi hasznukat nem veszi. Ha létrehoznánk egy országos igényeket kielégítő Hagyományok Házát, amelynek egy része a Magyar Állami Népi Együttes, van benne az egész revival-mozgalmat kiszolgáló nagy archívum, és közönségszolgálat, a hagyományőrzés különböző területeit így összetolva már volna mit védelmezni.      

- Hol helyezed el a tudományos munkát és a tanítást az életedben?

- Amikor elvégeztem a zenetudományi szakot, tanáraim hamar bevontak a munkába. Kovács Sándorral közösen dolgoztunk a Bartók Rend kiadásán, Dobszay Lászlónak a Népzenei Katalógus kiadási munkáiban segédkeztem. Ezeket nagy élvezettel csináltam, és kiderült, hogy van is hozzá érzékem. Nem utálok támlapokkal, táblázatokkal foglalkozni. Filológiai jártasságra tehettem szert, amit nagymértékben hasznosítani tudtam a könyveimben. Tanítani is szeretek, ezért is volt jó a zenetudományi szak, mert bevezetett ebbe. Tanáraim kinyitották a szemeimet, és igazából most nyílt alkalmam, hogy felhasználjam mindazt, amit gyűjtöttem, megtanultam.

- Öt éves a népzene tanszék, amelynek létrejöttében szintén óriási szerepet vállaltál. Hogyan értékelnéd röviden az elmúlt időszakot?

- Miközben én a Hagyományok Háza megalapításával foglalkoztam, Eredics Gábor és Richter Pál egyengette az útját a népzene tanszéknek, aztán engem is bevontak. Még mindig kísérleti stádiumban van a tanszék, de nagyon optimista vagyok, mivel óriási az érdeklődés, általában nyolcvanan jelentkeznek húsz helyre. Ez ránk is nagy felelősséget ró, nagyon tehetséges gyerekek közül válogatunk. Sokan már kiforrott muzsikusokként jönnek hozzánk, az igazi feladat számunkra a többi zenei ismeretet - szolfézst, összhangzattant stb. - felzárkóztatni a népzenei előadói szintjükhöz.

- A Hagyományok Háza első 10 évében az intézmény igazgatóként dolgoztál, nemrég mentél nyugdíjba. Az így felszabadult idődben mivel foglalkozol többet? Hogy kevesebbet nem dolgozol, azt az is bizonyítja, hogy erre az interjúra is sokára tudtál csak időt szakítani.

- A Bartók Rádió most nagyon sok időmet elveszi, de nem sajnálom. Ha már évtizedek óta prédikálom, hogy kell az ismeretterjesztés, akkor kötelességem jó példával elöl járni. Heti egy órás népzenéről szóló műsoromban az öregektől ellesett tudást megpróbálom olyan hangon közvetíteni, hogy azok is megértsék, akik nem szakemberek. Bár én csak általánosságban javasoltam Farkas Zoltánnak egy megbeszélés alkalmával, hogy kellene egy ilyen műsor, ő szavamon fogott és azt mondta, akkor csináld.  Emellett nagy terv, hogy befejezzük Dobszay László munkáját, a Magyar Népdaltípusok Katalógusának második kötetét Szendrei Jankával, Richter Pállal és Pávai Istvánnal. Át kell látnunk az ő gondolkodásmódját, ami remélem, hogy annyira nem lesz nehéz, mivel az első kötet munkálataiban közreműködtem diákként.- Nemcsak a táncházmozgalommal, hanem egyáltalán a népzenével kapcsolatban nagy feladat, hogy rövidre zárjuk a kinyílt pályákat. 150 évvel ezelőtt elindult egy gyűjtés, de még korántsem fejezhetjük be, mert 150 év eredményei a semmibe vesznének. Nagyon nagy feladatnak látom, hogy elkészüljenek az egész pedagógustársadalom számára hozzáférhető ismeretterjesztő munkák, összegző könyvek. Mert ma már ott tartunk, hogy van, amit a gyerek tud, de a tanár még nem. Mindez a táncházmozgalomra is érvényes. Nagyon ritkán virágzik egy ilyen televény, ezért úgy kell bánnunk vele, mint a hímes tojással. Egyszer itt üti fel a fejét egy zenekar, egyszer ott egy táncegyüttes... Remélem, hogy kifejlődik ebből egy polgári típusú kamarazenélés, valahogy úgy, mint a skandináv országokban, ahol az iskolai népzeneoktatást maguk a klasszikus zenészek kezdeményezték, miután a gyerekek unalmasan játszottak Bachot és Mozartot, és jobbnak látták, ha élő zenével is foglalkoznak. 

- És ami a táncházmozgalmat illeti, mik a jövő nagy feladatai?

 - Nemcsak a táncházmozgalommal, hanem egyáltalán a népzenével kapcsolatban nagy feladat, hogy rövidre zárjuk a kinyílt pályákat. 150 évvel ezelőtt elindult egy gyűjtés, de még korántsem fejezhetjük be, mert 150 év eredményei a semmibe vesznének. Nagyon nagy feladatnak látom, hogy elkészüljenek az egész pedagógustársadalom számára hozzáférhető ismeretterjesztő munkák, összegző könyvek. Mert ma már ott tartunk, hogy van, amit a gyerek tud, de a tanár még nem. Mindez a táncházmozgalomra is érvényes. Nagyon ritkán virágzik egy ilyen televény, ezért úgy kell bánnunk vele, mint a hímes tojással. Egyszer itt üti fel a fejét egy zenekar, egyszer ott egy táncegyüttes... Remélem, hogy kifejlődik ebből egy polgári típusú kamarazenélés, valahogy úgy, mint a skandináv országokban, ahol az iskolai népzeneoktatást maguk a klasszikus zenészek kezdeményezték, miután a gyerekek unalmasan játszottak Bachot és Mozartot, és jobbnak látták, ha élő zenével is foglalkoznak.

- Pedig sokan úgy gondolják, hogy a népzene ma már nem lehet élő kultúra, a színpadon nem lehet autentikusan játszani, és tanítani sem lehet, csak kutatni. Mi a véleményed ezekről a gondolatokról?

- Martin György fejtette ki 1981-ben: maga sem hitte volna, hogy az előadásmód stílusbeli jellegzetességeit is át lehet örökíteni. Állítása szerint mi győztük meg arról, hogy a hagyománynak ez a része is megmenthető. A hagyomány ma már nem élő, azok az utolsó szálak is szakadoznak, amelyek hozzánk kötötték. De ez nem ok arra, hogy elszakadjunk tőle.  Ennyi erővel Mozartot se játsszunk, hiszen már ő is meghalt. Lehet a népzenét táncházban használni, de tulajdonképpen az otthoni kamarazenélésnek is kitűnő eszköze. Tény, hogy kicsit populárisabb repertoárról van szó, de ez nem a napi divat szerint alakul, hanem egy műveltségi kört is tükröz, ami nagyon jó, mert sok mindenben segít eligazodni. Nem kegyeletből, nem hagyományőrzésből kell foglalkoznunk a népzenével. A hagyományt nem őrizte soha senki. (Különösen nem a parasztzenészek, akik mindig igyekeznek minél modernebbek lenni, hogy pénzhez jussanak.) Ha a közönségnek nincs szüksége egy zenei anyagra, akkor az el is fog veszni. A hagyományban nem az az érdekes, hogy régi, hanem az a része, ami jobbá teszi mai életünket is, ami ma is felhasználható, a kreativitás. Ha csak a régiségre koncentrál az ember, ami arra jó, hogy lógjon a falon, azt előbb-utóbb megunja. József Attila a szegények koplalását épp egy ilyen képpel jeleníti meg: "Tányérunk csak falakra való". Ha köznyelvről van szó, akkor tessék azon beszélni! Nem élhetünk örökösen díszletek között.