- Hogyan telt a lemezfelvétel? Mennyire érzed magadhoz közel állónak a Gyémánt Bálint Trió zenei világát?

- Először is szuper fogadtatásban volt részem, ami egy magamfajta utazó zenész szempontjából az egyik legfontosabb dolog. Megérkeztem, elkezdtük játszani a Bálint zenéjét, ami gyönyörű és nagyjából tíz perc kellett ahhoz, hogy megtaláljuk a közös hangot. Két napunk volt felvenni a dalokat, de körülbelül 3-4 óra alatt végeztünk mindennel.

Shai Maestro (Fotó/Forrás: Herbert Ejzenberg)

- Korábban említetted egy interjúban, hogy fontos, hogy egy jazz-zenésznek legyen egy „zenei otthona”, ami neked elsősorban az izraeli, zsidó zene. A Bálinték zenéjében felfedeztél valamiféle közép-európaiságot?

- Határozottan. Jártam már Budapesten, de most, hogy kicsit több időt töltöttem itt, mélyebb bepillantást nyertem a magyar kultúrába, hallgattam a szavak zenéjét és tudod, minden összefügg – a kultúra, a zene, a nyelv, az emberek viselkedése. Persze mindkettőnk zenéje a jazz nyelvére épül, ami az improvizációt, a harmóniákat, a dalok struktúráját, az akkordmozgásokat illeti, szóval ebben az esetben - bár Bálint Magyarországról jött, én pedig Izraelből - a közös zenei otthonunk a jazz. Mágikus dolog, hogy a kommunikáció ennyire közvetlen a zenében, ez azt bizonyítja, hogy a viszonylag távoli kultúráknak is van egy nagyon erős, közös alapja.

Shai Maestro és a Gyémánt Bálint Trio

- Tavaly a Müpában adott koncerted alkalmával mondtál egy kisebb beszédet az izraeli-palesztin konfliktusról és a közösségi felületeken is rendszeresen osztasz meg társadalmi-politikai témájú cikkeket, videókat. Szerinted kötelessége egy zenésznek felhívni az emberek figyelmét bizonyos társadalmi jelenségekre?

- Igen, ez egy nagyon-nagyon fontos dolgunk. Manapság rendkívül felerősödtek a világban a populizmus, a düh és az erőszak szólamai, ami a tökéletes ellentéte annak, amit én a jazzről gondolok.

Mert ez a zene az egymásra figyelésről, az önkifejezés szabadságáról, az empátiáról, a szeretetről, és az elfogadásról szól.

Azt gondolom, hogy általánosan is érzékelhető különbség van a jobb és a bal oldal kommunikációja között – Izraelben és az USA-ban legalábbis sokkal aktívabbak a jobboldali hangadók. És akkor ott vagyunk például mi, jazzisták, akik a koncert után egy pohár bor mellett beszélgetünk a szituációról és emlegetjük, milyen borzasztó a helyzet Szíriában, de csak beszélünk róla, bólogatunk, de nem teszünk semmit. Úgyhogy szerintem fontos, hogy minden lehetséges eszközzel kifejezzük, hogy mit érzünk. Ugyanakkor az is lényeges, hogy elfogadjuk a másik oldal véleményét. Mert nem szabad egységesen szörnyetegként tekinteni azokra, akik elhiszik a populista szövegeket. Nekünk arra kell tanítanunk az embereket, amiről a jazz szól: a jelenben létezni, figyelni, toleránsnak lenni. Ez nem csak egy szórakoztatási forma kell legyen, a zenének megvan a változtatáshoz szükséges ereje.

- Ez a társadalmi-politikai felelősségvállalás bármilyen szinten megjelenik a Stone Skipper című új albumodon?

- Az előző, Untold Stories című albumon szerepelt a When you stop seeing című szám, ami pontosan erről szólt. A Stone Skipper-en csak egyetlen szöveges szám van, a The One You Seek Is You, ami a középkori perzsa költő, Jalaluddin Rumi egyik híres mondatára épül és azt jelenti,

Én ezt úgy értelmezem, hogy mindig a másikat hibáztatjuk a saját boldogtalanságunk miatt: folyamatosan keressük a tökéletes zenekart, vagy a tökéletes társat és azt reméljük, ha majd az meglesz, akkor hirtelen minden rendbe jön. De amíg nem találkozunk ezzel a varázslatos személlyel vagy a megfelelőnek vélt zenésztársakkal, addig a körülöttünk lévőkre mutogatunk: „azért nem vagyok én boldog, mert te ilyen vagy olyan vagy”.

A dal üzenete az, hogy hagyd abba mások hibáztatását, és kezdd el a belső munkát, az önmagaddal folytatott párbeszédet, kontrolláld az igényeidet, mert az egyetlen, amit keresned kell, az te magad vagy.

Azt gondolom, Trump például azért olyan népszerű, mert mindig másokat hibáztat: az USA a muszlimok, mexikóiak miatt nem biztonságos, Hillary Clinton hazug stb. Szóval azt mondom, kezdj el meditálni, takarítsd ki magadat és akkor nem fogsz erőszakosan kommunikálni.

Shai Maestro (Fotó/Forrás: Herbert Ejzenberg)

- A lemezeden négy, a világ különböző tájáról érkezett énekes is közreműködik. Ez egy tudatos döntés eredménye volt, hogy „multikulturális” lemez szülessen?

- Nem, ez tisztán csak zenei döntés volt, azért hívtam őket, mert szeretem a zenéjüket. De ez valóban jól jött ki: a dobos Riz Ravitz izraeli, a bőgős Jorge Roeder perui, Theo Bleckmann német, Gretchen Parlato amerikai, Kalin és Neli Andreeva pedig bolgárok. De tudod, New York-ban játszottam egy bőgőssel, aki perzsa, és ugye Izrael és Irán nem jó barátok, de ez engem egyáltalán nem érdekelt, amikor játszottunk, mert csak az embert és a zenészt láttam.

- Miért választottad a Stone Skipper kifejezést az albumcímnek, ami kacsázást jelent?

- Gyerekkoromban sokat jártunk tavakra kacsázni és szerintem ez nagyon jól rímel az életre: ülsz a parton, kigondolsz valami célt, aztán elhajítod a követ, aminek az útját nem tudod előre kiszámítani. A másik pedig, hogy van valami természetfeletti ebben a tevékenységben. Ha beledobsz egy követ a vízbe, akkor az elsüllyed a gravitáció miatt. De amikor kacsázol, akkor valahogy a kő meghaladja önmagát, a saját határait túlszárnyalja, mintha legyőzné a gravitációt.

Úgy érzem, hogy most ezzel az albummal mi, trióként is meghaladtuk önmagunkat.

Mindig játszottuk a magunk energikus jazz-zenéjét, fancy kompozíciókat komplikált aranzsokkal, de ez az album sokkal több az eddigieknél. Csendesebb, sokkal bensőségesebb és talán őszintébb is. 

Shai Maestro Trio (Fotó/Forrás: Herbert Ejzenberg)

- Lelkileg hogy készülsz egy-egy koncertre és általában hogyan őrzöd a zenéhez szükséges belső békédet?

- Jógázom minden nap, meditálok és próbálok véletlenszerű pillanatokban is jelen lenni a nap folyamán. Mint például most: figyelem magam, hogy hogy tartom a lábaimat, ha keresztben van, lerakom, hogy érezzem mindkét lábam súlyát. Ha tudatosan elkezded magad így figyelni, akkor már néhány pillanatra meg tudod élni ezt a fajta jelenlétet, aminek jó esetben a vége az lesz, hogy egész nap „jelen leszel”. Néha meg kell állni és csekkolni magad, hogy valóban arra koncentrálsz-e, amit csinálsz. Ez a gyakorlásra is igaz: ha észreveszem, hogy nem vagyok a pillanatban, akkor megállok, pár másodpercre kikapcsolok, „újrakapcsolódom” és aztán játszom tovább. Ez nem egyszerű, hiszen az ember a legtöbbször a múlton vagy a jövőn gondolkozik. De ugyanez van a színpadon is. Körülnézel, felméred a teret, az embereket és figyelsz az impulzusokra.

Általában élesebb vagy, ha a jelenben vagy.

Észleled, mit csinál a dobos, a bőgős, stb. De ha már azon gondolkozol, mit is játszol éppen, hogyan nézel ki a színpadon, akkor vége.

- New Yorkba költöztél néhány éve. Mit ad neked ez a város?

- New York engem az alázatra tanít. Hiába csináltál nagyszerű dolgokat Európában, hiába játszottál óriási fesztiválokon és koncerttermekben, visszamész az egóddal New Yorkba, és ott mindez senkit nem érdekel, mert mindenki ezt csinálja. Szóval kezded elölről: figyeled, hogy a két lábad a talajon van-e...(nevet). És szerintem ez nagyon jó. Mert könnyű elveszni egy kisebb közösségben, ahol mindenki dicsér, hogy mennyire csodálatos jazz muzsikus vagy. Elhiszed magadról, aztán hazamész, és nem gyakorolsz, nem csinálod meg a házi feladatodat.

A másik pedig, hogy minden nap olyan ott, mint egy jazzfesztivál. Rengeteg koncert, jam session, esemény van, és mindenki kreatív akar lenni. Fantasztikus érzés egy ilyen, alkotó energiával teli környezetben létezni.

- De azért feltételezem, téged elég jól ismernek New Yorkban is.

- Igen, de engem ez kevéssé foglalkoztat. Próbálok emberként, nem pedig zenészként gondolkodni magamról. Jó dolog utazni, turnézni, zenélni különböző helyeken, de másban vagyok: nem a hírnevet keresem, hanem az emberi lényeget. Mert ha fejlődsz emberként, akkor zenészként is jobb leszel.

- Márciusban jössz vissza Theo Bleckmann kvintettjével ide, az Opusba. Miről szól a vele közös projekt?

- A Theo új lemezét fogjuk bemutatni, ami nemrég jelent meg az ECM kiadónál. A címe Elegy (Elégia) és a halálról szól. Theo egy nagyon mély ember, a dalai csendesek, sötétek és érzékenyek. Ez a zene nem a szólókról, a virtuozitásról szól, sokkal inkább atmoszférateremtésről és arról, hogy hogyan érinthetjük meg azt a helyet a zenénkkel, ahonnan mindannyian jövünk és visszatérünk. Hiszen mind meghalunk és erről ő sokat és nyíltan beszél.

- Ez egy szomorú zene?

- Nem szükségszerűen. Az a vicces, hogy a legszomorúbb szövegű dalnak van a legvidámabb dallama, a legsötétebb aranzsokat pedig ahhoz a dalhoz írta, aminek a legvidámabb a szövege. Theo a szélsőségek és kontrasztok embere. Megvan az a képessége, hogy teljesen eltérő érzelmi indulatokkal fejezi ki ugyanazt a témát. És ez nagyon izgalmas. Várunk mindenkit szeretettel ezen a koncerten is!