Bár a felsőörsi Snétberger Zenei Tehetség Központ második évfolyamának jelenlegi diákjai még bőszen a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezendő április hatodiki, Thália Színházbeli zárókoncertre készülnek, már javában zajlanak a felvételik a következőre.
- Szakmai vezetéseddel 2011 nyara óta működik Felsőörsön az a tehetséggondozó intézet, amelyben neves hazai zenész-tanárok (László Attila, Rozsnyói Péter, Oláh Tzumo Árpád, Barcza-Horváth Attila, Bacsó Kristóf, Lamm Dávid, Lantos Zoltán, Farkas Rózsa) és vendégelőadók (Roby Lakatos, David Friedman, Peter Weniger, Paolo Vinaccia) segítik a 12-20 év közti roma fiatalokat képességeik kibontakoztatásában. Közel két év távlatából hogy látod: volt értelme belevágni?
- Persze, nagyon is. Ez az álom régóta elkísér, hisz a kilencvenes években Berlinben egyszer már indítottam hasonló szellemű iskolát a tehetséges roma gyerekek felkarolására. Öt-hat éven át, amíg az állam támogatta, az intézmény prosperált, aztán pénzhiány miatt kénytelen voltam bezárni. A felsőörsi iskola a berlini kezdeményezésnek egyfajta folytatása. S már az eddigi tapasztalatok alapján is látható, hogy a gyerekek milyen mértékű fejlődésen mentek keresztül ebben az inspiráló környezetben. A fellépéseik pedig fényesen igazolják, hogy a projekt egyik célja - a központban színpadképes, együttes muzsikálásra nyitott zenészek nevelődjenek - teljes mértékben megvalósult. És remek az arány. Általában hatvan fiatalt veszünk fel, mindig van némi lemorzsolódás - honvágy, lemondás, ilyesmi -, de abból az 55-ből, aki végigcsinálja a kurzust, 10-15 kifejezetten tehetséges.
- S mi lesz velük, miután végeznek? Amikor az iskola már elengedi a kezüket?
- A mostani évfolyamban külön osztályt hoztunk létre a tehetséges gyerekek számára. A három tavaszi, hat nyári és három őszi tanítási hét alatt azért kiderül, hogy kik azok, akik közülük tényleg komolyan gondolják, akik tényleg erre a pályára készülnek. Nekik a továbbiakban is próbálunk segíteni, ahol csak tudunk. Ha kell, magam személyesen. Van amúgy köztük olyan, aki diákként érkezett, és ma már maga is tanít. Szeretném, ha minél többen maradnának, hisz ők tapasztalatból tudják, miről szól ez az iskola.
- A felsőörsi intézményben évente 12 héten át tart a tanítás. A maradék 40-ben mi történik ott? Gazdaságilag megáll a lábán?
- Egyelőre nehezebben. A tanításon kívüli időszakokban muszáj kiadnunk az épületet, hogy biztosítsuk a fenntartását. Szerencsére az adottságok jók, csendes völgyben fekszik, így kiválóan alkalmas esküvőkre, workshopokra, rendezvényekre. Persze, a válsággal mi is küszködünk, de úgy érzem, egyelőre hozzuk a terveket.
- Az első évfolyam legjobbjaival tavaly a Művészetek Palotájában adtatok nagy sikerű koncertet. Most április 6-án a Thália Színházban szerveztek hasonlót. Ez is a tanterv része?
- Abszolút. Felsőörsön a gyerekek minden este zenélnek, hisz az oktatás fontos részét jelenti a zenekari gyakorlat. Sokan korábban kizárólag szólóban vagy duóban játszottak, meg kell tanulniuk, milyen az, amikor többen vannak egyszerre a színpadon. Az idei március arról szól, hogy készülünk a Tháliára. Érdekesség, hogy ezúttal számos tanár fellép velük, hogy egyfajta biztonságérzetet adjanak nekik. Eléggé izgulok, milyen lesz. Gondolom, ők még jobban.
- Az iskola mellett értelemszerűen sokat koncertezel. Főként szólóban és duóban. Például Bobby McFerrinnel és Markus Stockhausennel. Vagy Richard Bonával, akivel épp a Thália Színházbeli növendékkoncert előtti napon lépsz fel a Művészetek Palotájában, szintén a BTF keretében. Miként jönnek létre ezek a közös produkciók?
- Általában kölcsönös szimpátia alapján. Richard Bonával három éve már játszottam, akkor trióban, most viszont csak ketten leszünk a színpadon. Ennek azért is örülök, mert emlékeim szerint még sosem léptem fel basszusgitárossal duóban. Bobby McFerrinnel pedig 2005-ben a Veszprémi Ünnepi Játékokon ismerkedtem meg, ahol mindketten adtunk koncertet, és az eseményt szervező Mészáros Zoltán vetette fel, hogyha van kedvünk, zenéljünk együtt is. Bobby bejött a próbánkra, kicsit gitároztam neki, bólogatott, aztán elment. A koncertje végén pedig felhívott a színpadra, és mindenféle próba vagy előzetes megbeszélés nélkül elkezdtünk muzsikálni. Nagy megtiszteltetés, hogy azóta annyiszor hívott újra. A triómmal is.
- Az a triód még mindig létezik?
- Elvben igen. Csak hát az utazási költségek miatt nagyon megnehezedett az élet. A bőgős Arild Andersen és az ütőhangszeres Paolo Vinaccia egyaránt Norvégiában él, én meg Berlinben. Fesztiválokra általában még el tudunk menni, de kisebb koncertekre már nem. De hát most ilyen időszakot élünk.
- Az elmúlt harminc évben szinte kizárólag akusztikus gitáron játszottál. Úgy hallom, nemrég mégis vettél egy nagytestű vintage Gibson Super 400-ast. Csak nem készülsz lényegi irányváltásra a pályádon?
- Nem hiszem. De tény, teljesen beleszerettem ennek a régi elektromos gitárnak a hangjába. Annyira, hogy muszáj vele lemezt készítenem. Olyan lesz, amit eddig még nem csináltam: elektromos kamarajazz. Pedig a nyolcvanas évek legelején mind a két stílust játszottam. Aztán a Trio Stendhaltól kezdve a klasszikus gitár lett a hangszerem, de otthon azért napi szinten veszek kezembe elektromost. Főleg amikor a dobos fiammal örömzenélünk. Nagyon jó vele gyakorolni, sokat segít a ritmikában. Amióta amúgy a Super 400-as megvan, mást sem csinálok otthon, csak rakom össze a számokat. Fiatal koromban rengeteget hallgattam Wes Montgomeryt. Az ő zenei világa lesz az irányadó.
- 1988 óta élsz Berlinben. Fel sem merül, hogy egyszer haza gyere?
- Játszani szívesen, de amúgy Berlin nekem a második otthonom. Roppant dinamikus város, folyamatosan fejlődik, megújul, szinte hónapról hónapra érzékelhető a változás. Igazi európai kulturális központ, rengeteg művésszel. És teljességgel multikulturális és toleráns, ami nekem nagyon tetszik. Berlinben szerintem az a jó, hogy ott mindenki megtalálja azt, amit keres.
hírlevél
