A nem önálló stílusként, inkább csak bizonyos előadókhoz tapadt címkeként létező dark jazzel kapcsolatban talán a legegyszerűbb rokon értelmű hangulatokat hordozó zenekarokról beszélni, ugyanis hiányoznak azok a stílusjegyek, amik alapján körülhatárolható lenne a zenei anyag, ráadásul, részben ebből adódóan a gyökerei sem könnyen feltárhatók.
Az ún. nu jazz mégis adja magát, ugyanis egy, csak rá jellemző stílusjegyeket nem mutató, azokat inkább csak innen-onnan összekaparó, a kialakulása helyén, vagyis a föld alatt ragadt stílusról van szó,
amibe szinte bármi beszuszakolható, a dark jazzt művelők némelyike pedig ennek a vonzáskörzetéből érkezett.
Christoph Clöser, a Bohren & Der Club of Gore tenorszaxofonosa (Fotó/Forrás: Getty Images)
A dark jazzt elsőként felvállaló, németországi székhelyű Bohren & Der Club of Gore debütáló, nem kifejezetten karakteres, jobb híján ambient-közeliként meghatározható albuma alig volt több, mint egy csokor Twin Peaks-áthallás, a második lemez aztán nyakig merült a mélyre hangolt megfoghatatlanságba, a 2000-ben megjelent Sunset Mission-nel ellenben sikerült Lynch világának sötét sarkait egyetlen kábító főzetben egyesíteni.
Az album végig ugyanazon a homályos regiszteren szólal meg, ami a menekülési útvonalak kiiktatásával, esélyt sem hagyva zárja simogató sötétségbe a hallgatóját.
A hangszerelés lecsupaszított, a dallamot szinte végig a szaxofon (tenor) viszi, a szólók nem mennek túl a hangulat megragadásán és körülírásán. Valójában ez jelenti ennek a zenének a legfőbb vonását: önmagától elkábulva araszol a saját medrében, képtelen akár csak pillanatokra meghasonulni.
A Bohren & Der Club of Gore zenészei korábban különböző hardcore zenekarokban játszottak, az eredetileg némafilmekhez kísérőzenét komponáló projektként indult, 2014 óta inaktív és a tagjai közt egy ideig a kiváló Pándi Balázst is maguk közt tudó The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble alapítói viszont, ha lehet, még ennél is távolabbról, az elektronikus zene világának környékéről érkeztek. A TKDE hangzásvilágában ez jól kivehetően megjelenik. A dark jazz címkét hordó előadók többségéhez hasonlóan az ő zenéjük is rengeteg forrásból táplálkozik, jazzként szólal meg, de kényszeresség nélkül, az elektronikát pedig nagyon ízlésesen, épp csak színező elemként emelik be. A hangsúlyt a szólok helyett a kompozíciókra helyező, könyörtelenül swingelő zenekarnak mellesleg van egy kvázi-testvére is, a The Mount Fuji Doomjazz Corporation képében, ahol eluralkodnak azok a drone/dark ambient hatások, amik a nu jazz farvízen szivárogtak be a dark jazzbe.
Az imént említett hatások a Bohren & Der Club of Gore esetében csak az első két albumon voltak meghatározóak, azóta visszaszorultak, a nevét a Twin Peaks egyik központi szereplője és hűséges diktafonja után kapó Dale Cooper Quartet and The Dictaphones esetében viszont ezek jelentik az elsődleges szervezőelemet, amire homályos és néha talán túl vékony rétegként kerülnek a hangszeres elemek. A más előadóknál is feltűnő, mélyen búgó dark ambient alapok, amellett, hogy megágyaznak az atmoszférának, gyakran kerülnek bántó túlsúlyba, a zene ettől kevésbé lesz karakteres. A szintén az elektronikus zenei közegből származó Jason Swinscoe által alapított Cinematic Orchestra esetében viszont épp a karakteresség az, amik elsők közt felmerül. A TKDE esetében is fontos vizuális hatások itt is hangsúlyos szerepet kapnak, az elektronikus zene elemei is hasonlóan diszkréten vannak jelen, a Cinematic Orchestra azonban nagyobb ívű kompozíciókkal dolgozik.
A dark jazz címke leginkább a világ és annak aktuális állapotát ijesztően pontos diagnosztaként felmérő zene darabokra szakadásának sokadrangú tünete, nem pedig egy sajátos jellemzőkkel bíró stílus,
de újabb zenei stílusok feltűnésével manapság egyébként sem érdemes komolyan számolni. Amiért a dark jazz mégis érdekes tud lenni, az a kérlelhetetlen ragaszkodás, hogy képes legyen megragadni egy bizonyos hangulatot és azt el nem eresztve elmerülni benne.
-093612.jpg/1920)
hírlevél
