Az idő- és térbeli egybeesések messze túlmutatnak holmi véletlenen. A Magyarországon is hatalmas sikerrel szerepelt basszusgitáros fenomén, Marcus Miller, akire Miles Davis szinte vakon rábízta magát nyolcvanas évekbeli sorlemezeinek készítésekor, megint egyszer úgy döntött, hogy koncertlemezt jelentet meg, méghozzá duplát. Egy francia kiadónak (Dreyfus) hála október vége óta az anyag kapható itthon, Európán kívül Japánban is megjelentetik, de Amerikában nem. Kizárólag Miller, a keresett producer és stúdiózenész saját cégének weblapján keresztül rendelhető meg.

A negyvenhat éves Steve Coleman altszaxofonos mindig elutasította a könnyű érvényesülés útját. Tudatos művészi hitvallással rendelkező nemzedéktársaival húsz éve laza mozgalmat hozott létre (M-Base), zenéjében azóta is roppant következetességgel törekszik a fejlődésre. A Five Elements nevű zenekarral lemezre játszott egy koncertet, amelyet dupla album formájában egy másik francia cég (Label Bleu) szintén októberben jelentetett meg. Japánban is árulják, de Amerikában nem kapni. Letölthető viszont az egész anyag ingyen (!) az internetről hangfileok formájában.

"Én minden lemezemet koncerten venném fel, ha lehetne, de ezt a lemeztársaságok nem akarják” – mondta Coleman a kanizsai fesztiválkoncert után lapunk kérdésére, ahol bemutatta a néhány napja megjelent Resistance Is Futile című műsorát. Neki az felelne meg, ha minden lemezét koncerten kellene felvenni, de a lemeztársaságok talán úgy érzik, hogy jobban tudják ellenőrizni a folyamatot a stúdióban. Talán már hozzászoktak a zenészek, gondolkodik hangosan Coleman, hogy csak bevonuljanak a stúdióba. Ha csak néha kellene egy-egy stúdiólemezt csinálni, az összes többi meg "élő” lehetne, az neki pont megfelelő arány volna. De sajnos az arányok – teszi hozzá – fordítva vannak.

"Voltak előttem is, akik megtették, nem én voltam az első, hogy az interneten ingyen elérhetővé tettem a zenémet” – válaszolta Coleman a honlapjára (www.m-base.org) vonatkozó kérdésünkre. Miért is kellene fizetni a zenéért? – kérdezett vissza. Ô abban hisz, hogy a zene gondolatok kifejezésére szolgáló hangok rendezett formája, és ebből az nem következik, hogy ez valakinek a tulajdona kellene legyen. A szerzői jogot, a befektett (például technikusi) munkát tiszteletben tartja, de arra a következtetésre jutott, hogy nem kell lemezcégek, kereskedők, boltok anyagi érdekeit szolgálja az a folyamat, ha ő közli a gondolatait. Hogy ettől ne fossza meg az embereket, inkább az ingyen letölthető zene médiumaként használja az internetet.

Marcus Miller hivatalos kalózlemezként (The Official Bootleg alcímmel) hirdeti új lemezét, mely valójában dupla koncertalbum. Ennek fő oka, hogy saját pályájukon akarta megverni azokat, akik kalózfelvételeket készítenek és azokat kiadják – válaszolt telefonon kérdésünkre saját New York-i stúdiójából, a már fiatalon befutott, idén 43 éves Marcus Miller. "A CD-ket általában soksávos felvételi technikával rögzítjük, bevonulunk a stúdióba, hosszú ideig keverjük az anyagot, és különböző technikákkal próbáljuk meg a tökéletes hangzást elérni. Rá kellett jönnöm, hogy amitől a kalózlemeznek más a hangzása, az az, hogy nyersebben szól, ettől élőbb a hangzás. Akkor jöttem rá ennek az ízére, amikor hallgattam a buszban a turnén a hangmérnök által saját használatunkra készített előző napi felvételeket.”

Ekkor született Miller ötlete, hogy ezeket a felvételeket úgy, ahogy vannak, ki is lehetne adni, mert közvetlenségük egészen különleges.
"Nagyon tetszik nekem az az elképzelés, ki akarom próbálni, hogy ezzel egy kicsit underground marad a lemez, különösen az Egyesült Államokban” – magyarázza Miller, hogy miért csak saját weboldalán keresztül (www.marcusmiller.com) tette megrendelhetővé új lemezét. "Jelenleg még nincs elég embernek elég gyors komputere, sem elég gyors vonala, hogy ez a folyamat kiteljesedjen, de nagyon hamar be fog következni. Annak, aki meglátogatja az én honlapomat, felkelthetjük érdeklődését, így közvetlenül rendelheti meg a lemezt.” Azért nosztalgiát az LP-k eltűnése miatt Miller is érez. "Nagyon szomorú, de a zeneipar, különösen az Egyesült Államokban, forradalmi időkön megy át, a Tower lemezbolthálózat például majdnem csődbe ment tavaly, annak ellenére, hogy ez volt a legnagyobb kiskereskedelmi lánc. Nekünk kell megtalálni az új utakat az emberekhez, hogy megtudhassák: egy-egy új lemez elkészült. Természetesen nekem is hiányzik, hogy lemenjek a sarki lemezboltba, ahol órákat tudtam tölteni csak azzal, hogy nézegettem a régi albumok borítóit, de ez az idő már elmúlt.”

Miller szerint is azért volt már halaszthatatlan a változás, mert már nem a kiskereskedelemben és nem is feltétlenül a nagy lemezcégek igazgatói irodáiban kell eldőlnie egy-egy zenei anyag sorsának. A nosztalgiával szemben az áll, érvel a basszusgitáros, hogy nagyon sok világszínvonalú muzsikus tengeti szegénységben most is napjait, mert felborult az egyensúly a lemezcégek és az előadóművészek között. "Szerintem az előadóművésznek nagyobb beleszólása kell legyen. Ezért szerveztem meg a saját lemezcégemet, ezért adom ki a saját zenémet én magam, így olyan módon és formában publikálom a zenémet, ahogy én szeretném.”