Jazz/World

Stílusok határán - "Hey June" Fesztivál

2007.06.01. 00:00
Ajánlom
Ha a klasszikus zene pop- és rockzene irányában ható mai örökségét elemezgetjük, elsősorban a különböző archaikus hangszínek jelenléte tűnik fel, hiszen mind a pop-, mind a rockzene előszeretettel merít az évszázadok alatt bevált hangzásokból. Na de kezdjük Ádámtól és Évától, Bachtól és a Deep Purple-től a zenetörténelmi városnézést.

Először a hatvanas évek végén kezdtek körvonalazódni nagyobb ívű megmozdulások. Ekkor buzgott fel ugyanis a „nagy generáció” zenekaraiban az olthatatlan vágy, miszerint ideje lenne kitörni a lágytojás-idejű dalok keretei közül, és jól megmutatni a zsöllyék kényelmében tesznyülő szmokingos-nagyestélyis ősöknek, hogy a füvet pöfékelő, torzonborz trapézgatyások is tudnak monumentálisat alkotni.

Az első komolyabb vállalkozás a rock és a klasszikus zene összeházasítására a Deep Purple nevéhez fűződik. Legendásan antiszociális gitárosuknak, Ritchie Blackmore-nak a zenésztársakkal való pofozkodás és a színpadfelgyújtás mellett arra is maradt némi ideje, hogy összekalapáljon egy nagylemeznyi tömény meglepetést. Az 1969-es Concerto For Group And Orchestra albumon a csapat egy komplett szimfonikus zenekarral parádézott, és ez elegendő volt arra, hogy nevük hallatán a rockrajongók világszerte felkapják a fejüket. A kor szabad szellemiségére és tabudöntögetésére jellemző, hogy ekkortájt nem csak a rock közelített a komolyzenéhez, hanem fordítva is. 1971 mérföldkőnek számít, hiszen ekkor jelent meg Andrew Lloyd Webber legendás műve, a Jesus Christ Superstar. Az akkor még csak 23 éves Webber ezzel lerakta a rockopera alapkövét. A rockzenét és a musicalt egyenlő arányban ötvöző lemez anyaga először csak oratorikus formában létezett, de már a korong megjelenésekor megfogant az alkotókban a darab színpadi adaptációjának víziója is. Az első címszereplő persze ki más is lehetett volna, mint a Deep Purple frontembere, Ian Gillan. A mű pályafutása azóta jól ismert: ma már nem létezhet magára valamit is adó musicaltársulat, amelynek a repertoárjában ne szerepelne a hippi-Jézus és lelkes kommunájának története.

A hetvenes-nyolcvanas években aztán – egy-egy rockmusicaltől eltekintve – mintha téli álmát aludta volna a rockzene-klasszikus zene hibrid. Egyedül egy svéd hegedűművész döntött úgy, hogy sutba dobja négyhúrosát, és átnyergel a hathúrosra. Yngwie Malmsteen fénysebességű gitárfutamai és a barokkos billentyűtémák azonnal felbolydították a rockvilágot. Egy egész tinigeneráció kezdte el akadozó ujjakkal gyakorolni az apáik által már jól ismert Paganini-témákat, az élemedettebb korú zenészek pedig savanyú arccal álltak sorban hangszereikkel a bizományi előtt. Rosszabb esetben interjúkban fejtegették, hogy úgyis elmúlik ez az extrém klasszikus-őrület, és végül úgyis mindenki magzatpózban, pentatont pengetve tér vissza a blueshoz. Azóta persze tudjuk, hogy Malmsteen mester futamai nélkül ezredforduló-kompatibilis emberfia nem állíthatja, hogy birtokában van a gitáros alapműveltségnek.

A rockvilág kísérletezései természetesen nem maradtak visszhang nélkül a popberkekben sem. A cicanadrágos, feltúrt hajú diszkónemzedék is úgy érezte, elkélne egy kis kirándulás a komolyzene elvarázsolt erdejében. Keményebb muzsikát művelő kollégáihoz hasonlóan a komolyzene iránti rajongás sarkallta Elton Johnt is arra, hogy felkérje a melbourne-i szimfonikusokat egy kis "örömzenélésre". Az eredményt mindenki hallhatja az extravagáns énekes 1987-es Live In Australia korongján. Érdemes belehallgatni.

A kilencvenes évek végén aztán valami megint megmozdult – és ismét csak Skandináviában. A Nightwish nevű heavy metal csapatnak az az agyament ötlete támadt, hogy dallamos fémzenét játszó bandájuk élére egy operaénekesnőt kérjenek fel. Eleinte azonban hiába házaltak a kiadóknál, még a gyönyörű és pofátlanul fiatal Tarja Turunen hangja sem győzött meg senkit, hogy érdemes lenne esélyt adni a bemutatkozásukhoz. Végül 1997-ben napvilágot látott a csapat első albuma, az Angel Fall First, amely egy fényes karrier kezdetét jelentette. A zenekar néhány év múlva már teltházas koncerteket adott Európa-szerte, később Dél-Amerika és Japán is a lábaik előtt hevert, a legtöbb bulijukra hetekkel a koncert előtt már csak az üzérekkel tudott alkudozni a rajongók többsége. Legutóbbi, Once című korongjukon az agyszaggató, kétlábdobos témák és a százfős szimfonikus zenekar szépen megfér egymás mellett.

Még a Nightwishnél is messzebbre merészkedett a Therion. Az eleinte hörgős death metallal sokkoló svéd gárda gitáros-énekese egy kimerítő koncert után úgy döntött, nem költ többet toroköblögetőre, és meghagyja az éneklést az igazán hozzáértőknek. Így aztán a zenekar frontemberi teendőit hat-nyolc operaénekesre bízta. Az eredmény hallatán rajongók tízezrei kezdték el ostromolni Európa lemezboltjait, a zenekar tagjai pedig az első kontinensturnéjuk alkalmával addiktív szívgyógyszer- és vérnyomáscsökkentő-élvezők lettek, mivel a lekötött bulik kisebb helyszínein rendszeresen azzal szembesültek, hogy nem férnek fel a színpadra.

A lágyabb rockzenék énekesei is élénk érdeklődést mutattak operákon edződött kollégáik iránt. A számos elvetélt próbálkozás közül kiemelkedik Freddie Mercury és Montserrat Caballé, valamint Paul McCartney és Kiri Te Kanawa duettje. A legelképesztőbb azonban a zúzós-hörgős thrash metalban utazó Sepultura és Luciano "Hogyanőrüljünkmegöregkorunkra" Pavarotti közös munkája. A csapat Roots Bloody Roots című dalából készült átiratban a földbedöngölő, nyugdíjaskergető ritmusokra az idős mester és a két kiló smirglit nyelt Max Cavalera énekes felváltva nyomja a témákat a sátáni csűrdöngölőhöz. Hát ezt überelje, aki tudja!

Természetesen a virágénekek hazája sem maradhatott le a versenyben. Szinte a Nightwish-sel egyszerre startolt a zömmel komolyzenei előképzettségű tagokat felvonultató Rhapsody. A talján ötösfogat nem sokat lacafacázott, és már első albumukon eredeti barokk- és reneszánsz muzsikával, illetve autentikus hangszerekkel örvendeztette meg a heroikus kőmuzsikák kedvelőit. A sárkányos-lovagos metálzene ezzel világhódító útjára indult, és elkezdtek gombamód szaporodni a fantasys szövegvilágú, monumentális, hollywoodi filmzenés betétekkel operáló fémcsapatok, amelyek közül sokan máig is teltháznyi agyrázót képesek aktivizálni.

A felsoroltak után talán úgy tetszhet, a komolyzene és a pop-rock fúziója mára kimerítette saját tartalékait, azonban ne feledjük az iszapszemű amerikai zsurnaliszták évtizedekkel ezelőtti jóslatát: Elvis után a könnyűzenében újat hozni már nem lehet!

(2007 június 15-július 1; Fesztivál Színház, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; "Hey June" Fesztivál; km.: Kimnowak, Yonderboi, Apák napja, Kiki - Első emelet, Katona Klári, KFT, Kovács Kati, Rúzsa Magdi)

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Dolhai Attila: „Egészséges versengés van bennünk”

Hagyomány és újítás jegyében rendezik meg hatodik alkalommal a nagy sikerű Palotakoncerteket a budai Vár gyönyörű díszletében. Bemutatjuk a húsz szólistát: elsőként az Operettszínház jól ismert és szeretett bonvivánját, Dolhai Attilát kérdeztük.
Könyv

Depressziós? Olvasson krimit!

Természetesen senkit nem arra buzdítunk, hogy a szakember segítsége vagy esetleg a gyógyszeres kezelés helyett essen neki az Agatha Christie-összesnek, mert mire a végére ér, kutya baj. Annyit azonban kutatások nélkül is állíthatunk, hogy egy jó könyv fel tudja dobni az ember napját.
Klasszikus

Mozart zenéje enyhíti az epilepszia tüneteit

Egy friss kutatás szerint öt perc Mozart-muzsika is hozzájárulhat a betegek jobb közérzetéhez. Mindez azért is fontos, mert nem mindenkinek segítenek a drága gyógyszerek.
Vizuál

Már biztos: mozifilm lesz a Downton Abbey-ből

Hosszú találgatás után most megerősítették, hogy filmváltozat készül az angol sorozatból. A hírek szerint az eredeti szereplőgárda tagjai is visszatérnek.
Vizuál

Így áll most a Liget-projekt – galéria

Töprengett mostanában azon, hogy haladhat a munka a Városligetben és a múzeumokban? Képek és átadási időpontok a cikkben.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World interjú

„Próbálok nem dobosként hozzáállni a zenéléshez”

Gyárfás Attila egy sokat gondolkodó ember benyomását kelti, de a zenében pont ennek ellenkezőjére, a lehető legnagyobb ösztönösségre és szabadságra törekszik. Zenekarával nemrég jelentette meg Cloud Factory című albumát, ennek apropóján kérdeztük zenei vízióiról.
Jazz/World blues

A blues nem más, mint életérzés

Ezt vallja a VI. Óbudai Blues Fesztivál egyik amerikai fellépője, Big Daddy Willson. A július 23. és 27. közötti eseménysorozat idén is a műfaj legfontosabb hagyományaival és a legélesebb kortárs jelenével való találkozást ígéri.
Jazz/World lemez

Ezeket a jazzlemezeket hallgasd meg júliusban!

Új – régóta időszerű – sorozatunkban havonta ajánlunk hallgatásra érdemes lemezeket a frissen megjelent magyar és külföldi kiadványok közül. Az első cikk jogán megengedjük magunknak, hogy az előző hónapok terméséből is válogassunk.
Jazz/World marokkó

Igazi riport egy marokkói popfesztiválról

Essauriában, a Gnawa és Világzene Fesztiválon járt szerzőnk, ahonnan egészen ambivalens érzésekkel távozott.
Jazz/World ajánló

Klezmer színesíti a Vajdahunyadvári Fesztivált

A 27. Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztivál a hagyományos komolyzenei koncertek mellett idén is otthont ad a klezmer muzsikának. Július 16-án a Sabbathsong Klezmer Band koncertjét élvezhetjük, ezt követően pedig „Mozart est” várja a kikapcsolódni vágyókat.