- Hogyan zajlott a verseny Koppenhágában?
- Ez egy többfordulós, kieséses verseny volt, aminek a döntőjébe négy embert hívtak el: két dán srácot, egy brazil fiút és engem. A téma a dán nemzeti zeneszerző, az idén százötven éve született Carl Nielsen zenéjének megidézése volt. Én nem egészen ismertem az ő munkásságát, úgyhogy számomra ez egy nagy lélegzetvételű munkát jelentett: utánanézni, elmélyülni a zenéjében, és szöveget keríteni a dalokhoz, mert nem csak bigbandre, de kórusra is kellett komponálni ezt a darabot. Előre elküldtem nekik a kottákat, ez alapján volt egy előválogatás, majd két napon keresztül próbáltunk intenzíven, és ezzel mutatkoztunk be végül a zsűri és a közönség előtt.
- Milyen érzés volt Dániában, a dán nemzeti zene témában lekörözni dán zeneszerzőket? És mit jelent ez a pályád szempontjából?
- Nyerni jó érzés persze, de nem vagyok az a fajta, aki egy ilyen után nagyon nagy királynak érzi magát. Másnap reggel ugyanúgy a megszokott 'nem tudok semmit' életérzéssel ébredtem. Egyébként azt hiszem, hogy az én külföldiségem valahol előny volt ebben a versenyben, Nielsen ugyanis olyasmi nekik, mint nekünk Erkel; vannak dallamai, amik megkerülhetetlenül az életük részévé váltak. Ez egy ilyen megmérettetésnél akár teher is lehet, és ettől nehéz szabadulni. Hogy ez az első díj mit hoz magával szakmailag, azt még nem tudom megítélni. Jövőbeli kollaborációról még nem volt szó, de egyrészt nagyon komoly iskola volt egy húsz fős vadidegen bandát instruálni, másrészt rengeteg nagyszerű embert és zenészt ismertem meg. Koppenhága szuper hely, mindenképpen visszatérek még oda, ha lesz lehetőség.
- Ezen a versenyen klasszikus zenei alapból kiindulva kellett zenét írnotok. Amikor nincs versenyhelyzet, akkor is zenei előképekre komponálsz, vagy függetleníted magad mindentől?
- Nekem a legnehezebb feladat mindig a téma megtalálása; ha találok egy fogódzót, vagy egy apró 'rést', amin belátok saját magamba, akkor onnan már gyerekjáték az egész. Nem akarok mindenáron olyan zenét írni, ami még sohasem volt, és az égvilágon semmire sem hasonlít, inkább arra koncentrálok, hogy egy érzést, vagy helyzetet minél plasztikusabban, hitelesebben tudjak ábrázolni. Kifejezetten dühít, ha olyan zenét hallok, ahol az eszköz céllé válik, és lehet hallani, hogy na ez az az akkord, vagy dallam, amit mindenképpen meg akart mutatni a szerző.
- Képzőművész szülők gyereke vagy, és ha jól tudom, te is nagyon tehetséges voltál a vizuális művészetek terén. Hogyan döntötted el, hogy hivatásszerűen zenével fogsz foglalkozni?
- Ez kalandos volt és nekem is sokszor eszembe jut, hogy vajon mi miatt kötöttem ki végül a zene mellett. Viszonylag korán elkezdtem trombitálni, nyolc éves lehettem, de ez a hangszer nagyon munkaigényes, egy ilyen korú gyerek általános hozzáállásával ezért nehezen összeegyeztethető. Eleinte én is kevés örömömet leletem benne, és mire ez megváltozott, addigra már olyan életkorba kerültem, hogy "valami rendes iskolába járjál fiam" hangulat vett körül. Kézügyességemnél fogva adódott az építész-pályamodell, ami miatt Budapestre költöztem Debrecenből. Tulajdonképpen ahogy leszálltam a vonatról, az első utam Fekete-Kovács Kornélhoz vezetett, akinél -eleinte magántanítványként az építész szak mellett, később a jazztanszakon- összesen hat éven keresztül tanultam. Óriási löketet adott önbizalom szempontjából az, hogy elkerültem egy másik városba, ahol senki nem tudta, hogy előtte én mit bajlódtam a trombitával, csak az számított, hogy amit csinálok, jó-e vagy sem. És az is megerősített, hogy később intézményes keretek között foglalkozhattam a jazzel.
- Az, hogy valaki jó zenész, még nem jelenti azt, hogy jó komponista is. Számodra mikor vált egyértelművé, hogy zeneszerzőként is helyed van a szakmában?
- Egyértelművé folyamatosan vált, de ha visszagondolok, egész kicsi koromtól fogva mocorgott bennem a vágy, hogy dallamokat találjak ki. A popzeneiparban eltöltött évek alatt sokszor a próbán, vagy akár élesben a koncerten kellett kitalálni hangszereléseket, ami utólag visszanézve nagyon jó gyakorlatnak bizonyult. A Zeneakadémia kamaraóráira büntetlenül lehetett vinni szerzeményeket, ami annyira jó hatással volt rám, hogy a diplomakoncertemre már egy saját bigband darabot vittem. A MAO-ban pedig ez a fajta műhelymunka már nagyon magas szinten működik. Fekete-Kovács Kornéllal rendszeresen konzultálok, és Dinnyés Dánielhez szoktam járni, aki klasszikus zenei oldalról nyeseget. Szerintem egyébként a zenélés, a hangszerelés és a zeneszerzés ugyanannak a dolognak a leképeződése, mint az építészség vagy a képzőművészet: egyfajta komponálás. Úgy látszik ez egy olyan elemi igényem, amit még az anyatejjel szívtam magamba. Rengeteg olyan dolgot használok különben zeneszerzés közben, amit még a szüleimtől tanultam festés, rajzolás terén. Számtalan kézzel fogható analógia van a két dolog között, és ez nagyon inspiráló.
- Fekete-Kovács Kornél méltó utódjának hívtak valahol. Mit gondolsz erről?
- Nem tartom szerencsésnek. Egyszer ezt a frázist valahova leírta valaki, nyilván jól esett, régen használtam is, amikor magamat reklámozni kellett valahol, de persze abszolút nem tekintek magamra így. Egyrészt nagyon kevés olyan hazai jazztrombitás van, aki ne az ő köpönyegéből bújt volna elő, másrészt ez nem a brit királyi család, hogy utódlásról kellene beszélni. Borzasztóan örülök, hogy tanulhattam ettől a muzsikusfenoméntól, és hogy hétről hétre együtt dolgozhatok vele, nagyon inspiráló, hogy itt van előttünk példaként. Részemről ennyi, dolgozom, ahogy a csövön kifér, próbálok fejlődni, és elsősorban magamnak akarok megfelelni. Szerencsére nagyon sok szuper zenész van a korosztályomban, és egyre több a kiváló trombitás, nagyszerű zeneszerzők is akadnak bőven, húzzuk egymást, és ez nagyon jó.
- Neked, aki sokáig foglalkoztál könnyűzenével, nyilván van gondolatod arról az általános kérdésről, hogy hogyan lehet népszerűvé tenni a jazzt.
- Ez egy nagyon-nagyon nehéz és bonyolult kérdés, igazából nem is népszerűvé tenni kellene, hanem 'csak' eljuttatni a hallgatósághoz. Szerintem az emberek nagy százaléka a zenére nem mint különálló dologra tekint ma, hanem videóklipet néz, vagy egy fesztiválon valamilyen közegben hallgatja, egy frontemberrel, vagy valami érdekes figurával próbál azonosulni, stb. Szóval csak járulékosan, valamihez kapcsolódva fogyasztja a muzsikát. És hát sok olyan jazz-produkció van, ahol a körítés nem egyenértékű a zene színvonalával. Ez szerintem sokakat elriaszthat, pedig a magyar jazzmuzsikusok elképesztő minőségben muzsikálnak. Ugyanakkor én azt sem tartom szerencsésnek, ha valaki direkt népszerűsködő jazzes produkciót hoz létre. Valamelyik nagy amerikai jazz-zenész mondta, hogy neki mindig azt mondta az apukája, hogy ha tapsra vágysz, akkor csak annyit fogsz megkapni és semmivel sem többet. De fontos elmondani, hogy nagyon sok a jó irányba tartó produkció itthon, a legfiatalabb generáció tagjai között is egyre több olyannal találkozom, akik már csak a széles műfaji látókörüknél fogva is nagyon nyitottak és könnyebben tudják 'eladni' a zenéjüket. A színvonal generációról generációra növekszik, és ezt nagyon jó látni. Én egyébként sohasem voltam 'jazz purist', ha jó zenét hallok, nem érdekel, hogy milyen műfaj. Sőt, kifejezetten izgat, ha nem tudom egyből beskatulyázni a hallottakat.
- Amikor két-három éve kiléptél a PASO-ból, akkor eldöntötted, hogy teljes figyelmeddel a jazz felé fordulsz?
- Jazzel én közben is foglalkoztam, és a mai napig sokat foglalkozom popzenével, és egy részét nagyon szeretem, szóval én ezt nem elválasztólagosan éltem meg. Inkább úgy fogalmaznék, hogy sokáig fontosnak tartottam, hogy olyan emberekkel dolgozzak együtt, akik hasonlóképpen gondolkodnak a zenéről. Mostanság inkább arra törekszem, hogy olyan emberekkel dolgozzak, akik a zenélésről gondolkoznak hasonlóképpen. A PASO-t nagyon szeretem, a mai napig visszajárok, ha úgy alakul, de a hazai fesztivál-ömlenyből, és az ezzel járó rengeteg kikerülhetetlen zenei hulladékból elég volt 10 év.
- Több zenekarod is van. Melyiknek milyen szerepet tulajdonítasz?
- Három olyan zenekar van, ami mentén tudom magam definiálni. Az egyik a MAO, ahol csak egy tag vagyok a sokból, de nagyon a sajátomnak érzem és imádom csinálni. Aztán van egy saját zenekarom, aminek az a neve, hogy Subtones. Velük nem annyira jazzes, mint inkább soulos, a könnyűzene irányába hajló, elektronikus elemekkel tarkított zenét játszunk, nagyon sokszor Jónás Verával kiegészülve. Illetve most megalapítottam a Musicz triót. Ezt direkt azért hoztam létre, mert a MAO-ban is és a Subtones-ban is irányított keretek között zajlik a zenélés, és hiányzott a spontán zene. A trióban elkezdünk játszani és onnantól nem nagyon kell fejteni. Itt inkább a jazz-standard irodalomból kiindulva zenélünk.
- A MAO-val rengeteg világsztárral játszhattatok együtt. Volt valaki, aki különösen inspiráló volt számodra?
- Igazából maga a MAO nagyon inspiráló. Ami ott próbáról próbára vagy koncertről koncertre megtörténik, az nekem legalább annyira izgalmas, mint amikor például a David Liebman-nel játszottunk. Ő mondjuk azért egy olyan kategória, akire nagyon szívesen gondolok. De az a fajta rendíthetetlen tudáserő, ami Kornélból sugárzik, és ami rajta keresztül az egész zenekart átitatja, az világszínvonalú. Nem beszélve arról, hogy olyan zenészekkel játszhatok itt, mint Korb Attila, Cseke Gábor, vagy Ávéd János (stb.), akik önmagukban világklasszis arcok. Ezek után az, hogy ott van mellettünk egy külföldi világsztár, inkább csak egy érdekes szín.
- A Művészetek Völgyében idén először Modern Art Orchestra udvar nyílik, ahol július 27-én lesz a te szerzői ested. Mivel készülsz erre a koncertre?
- Az egész zenekar nagyon izgatott, mert ennyi időt szerintem még nem is töltöttünk el együtt, mint amit ott fogunk. Nagyon intenzív lesz: napi két koncertünk lesz, ráadásul mindig más műsort fogunk játszani, úgyhogy ez egy nagyon komoly vállalás. Az én estemen Harcsa Veronika lesz a vendég, akivel osztálytársak voltunk a Zeneakadémián, és aki egyébként először bízott meg engem professzionális hangszerelőként. Idestova hat éve volt az első ilyen MAO-s szerzői estem, amikor Veronikát elhívtam vendégnek, de most egy csomó újdonsággal is készülök. Veronikával nemrég például a Liszt Ferenc Kamarazenekarral dolgoztunk együtt, azt az anyagot épp most írom át a MAO-ra, de be fogjuk mutatni a One Bigband Piece című mostani nyertes szerzeményemet is.
- Hosszú távon hogy látod a zenei jövődet? Vannak konkrét terveid?
- Tele vagyok tervekkel, ha csak a huszadát sikerülne megvalósítani, már boldog lennék. A zene olyan világ, ahol sohasem lehetsz elég jó, minden reggel úgy ébredek, hogy valamit fejlődni kell, nem szabad megtorpanni, mert akkor lemaradok. De hálistennek visznek előre a konkrét feladatok, nagyon várom a Művészetek völgyét, az ősz is sűrű lesz, szimfonikus koncertet hangszerelek Péterfy Borinak és az MR Szimfonikusoknak, tíz éves a Modern Art Orchestra, úgyhogy év végén nagyot ünneplünk majd. A Subtones-szal szeretnék felvételeket készíteni, 'MAO plays Subicz' lemez is van a láthatáron, remélem, hamarosan stúdióba vonulunk, izgalmas lesz, nagyon várom!
hírlevél
