Amikor megkaptam a Budapest Music Centerben (BMC Records) ezt a lemezt, amelyet Andreas Schaerer neve fémjelez, rögtön meg is akartam kérdezni, hogy miért épp ők adták ezt ki. Ugyan nem először fordult elő, sőt, bőven akad már példa rá, hogy a magyar lemezcég olyan korongot jelentessen meg, amelyen egyetlen magyar közreműködő sincsen. Azután, amikor először meghallgattam a lemezt, már nem maradt több kérdésem. Ezt a felvételt ugyanis a világ bármelyik igényes, bátor zenékre is vállalkozó lemeztársasága boldogan kiadta volna - ami egyébként egy ultramodern stúdióban, Svájcban készült. Arról már nem is beszélve, hogy a BMC másik fontos intézménye, az Opus Jazz Club is felléptette már Schaerert (ezeken a hasábokon is ajánlottuk a Hildegard lernt fliegen című produkcióját, és Schaerer novemberben is Pestre jön, akkor viszont egy trió tagjaként).
Andreas Schaerer az az énekes, aki a Bobby McFerrin által megnyitott elvarázsolt kastélyba először is be mert menni, majd ott minden görbe tükörbe belenézett, biztos lábbal végigment a dülöngélő hídon, nem tévesztették meg a részeg falak, és nem borult fel a forgó hordóban. Hanem kijött sértetlenül, és utána mindezt a hangszédülést pontról pontra el is mesélte. Jó néhányan megtanulták már McFerrin technikájának egyes elemeit, talán olyan is van, aki mindegyiket tökéletesen elsajátította, de a mester felfogását még nem hallottam senkitől ilyen szinten továbbfejleszteni, és ilyen hangterjedelemben továbbvinni. Hogy ne higgyék, hogy túlzok, idekötök egy kapcsot egy amatőr videóhoz arról, hogy a Cully jazzfesztiválon hogyan rögtönzött duóban Schaerer és McFerrin. Persze nem ekkor találkoztak először, McFerrin meghívására Schaerer például McFerrin operájában (Bobble) is közreműködött.
Schaerer hátteréről elég annyit tudni, hogy a harmincnyolc éves svájci énekes tehetsége korán megmutatkozott, hosszabb világcsavargás után Bernben 2006-ban diplomázott, alapos zeneszerzői és énekesi tanulmányok végén - azóta fel is kérték, hogy tanítson ugyanitt. Először Jazzwerkstatt-ot, műhelyt alapított zenészbarátaival, azóta már úttörő, izgalmas projektek egész sorát hozta létre, melyekkel bejárta Európát, és megfordult a tengerentúlon is. A legtöbbször Lucas Niggli dobossal duózik, de két osztrák muzsikussal, a trombitás Martin Eberlével és a nálunk is gyakori vendégnek számító Peter Rom gitárossal trióban szokott fellépni. A német nyelvterület országain kívül is nemzetközi együttműködéseinek tekintélyt érdemlő névsora: Soweto Kinch, Anton Goudsmit, Barry Guy, Christy Doran, The Ploctones, stb.
Az inkább klasszikus zenei területen működő, de minden irányba nyitott svájci szaxofonkvartettel, az Artéval is összehozta őket a sors egyszer, és ekkor a kvartett tagjai elhatározták, hogy felkérik Schaerert, akit régóta nagy becsben tartottak, hogy komponálja meg számukra egy egész estés közös műsor anyagát. Sok magyar muzsikus bizonyára irigykedve olvassa majd, hogy ezután Schaerer egy évig (!) próbálgatta, hallgatta, kóstolgatta a kvartett és tagjainak játékát, és fokozatosan látott csak neki a komponálásnak. Volt, hogy csak beleénekelt egy-egy zenei ötletet vagy dallamot a mobiltelefonjába, hiszen a műsort nem csak hagyományosan lekottázható zenei elemekből építette fel, hanem effektekből és zörejekből is - de ezeket mindegyikük akusztikusan szólaltatja meg. Miközben - ahogy a werkfilmben el is mondja - tudatosan kereste az inspirációt Bartóknál és Ligetinél, megpróbált szaxofonosként énekelni. Ez annyira tökéletesen, megbabonázóan hitelesen sikerült, hogy az elkészült hanglemez egyik legizgalmasabb rétege az lett, hogy az énekhangot sokszor szinte nem is lehet megkülönböztetni a szaxofonoktól, még a billentyűcsattogtatás és a szörcsögés is megtévesztésig szaxofonosan szólal meg - Schaerer hangján. Aki ezt az élményt maga akarja átélni, annak azt ajánlom, hogy először a CD-t hallgassa meg. Ugyanis a kiadott albumban egy DVD-t is találni: ezen egy bő félórás, angol feliratos werkfilm látható, rengeteg zenével, interjúkkal, próba- és koncertfelvételekkel. De ez csak az előjáték: a DVD tartalmazza a produkció berni ősbemutatójának teljes felvételét is, tökéletes minőségben. Végig kell ezt nézni, hogy elhiggye az ember: Schaerer ezeket a hangokat tényleg egy mikrofonnal képes előadni.
Az alkotófolyamat során, amikor az Arte minden tagjának stílusát és hangszereinek jellegzetességeit is alaposan kiismerte, Schaerer eldöntötte, hogy felkéri Wolfgang Zwiauer basszusgitárost is, hogy csatlakozzon a produkcióhoz. A kvartett egyik tagja megszólaltatja a baritonszaxofont (és a tubax nevű hangszert, a basszusszaxofonnak egy német hangszerkészítő által néhány évtizede továbbfejlesztett változatát, amelynek neve természetesen arra utal, hogy a tubához hasonló meneteket lehet vele játszani), viszont így a basszgitár-játék jobban tudja hozni a ritmusalapot, hiszen dob vagy ütőhangszer nincsen a színpadon. A duózáshoz szokott Schaerer fantasztikus kettősöket énekel Zwiauerrel is, akinek játéka igen dallamos is, hiszen öthúroson játszik, és nagyon könnyedén. Persze a beatboxtól kezdve Schaerer több (zajkeltő) módon is főleg ritmusokat hoz. Épp Zwiauer mondja az interjúban, hogy az Arte leginkább egy négyfejű lényre hasonlít, olyan elképesztően együtt lélegzik a négy muzsikus - azért a közösen, változatlan felállásban eltöltött húsz évre gondolva ez azért nem annyira meglepő.
Amint ebből a videóból is kiderül, Schaerer kompozíciói ugyan utalnak a szaxofonkvartett műfajának régi és izgalmas hagyományára, de ez a szextett sokkal többet tud adni, mint egy négy szaxofon kórusa - bármennyi szépséget is lehet kihozni a kvartettből szellemes hangszereléssel (Schaerer se állta meg, egy kvartettet ő is komponált a műsorba). De itt nem a hangszerelés szellemessége adja a produkció különlegességét, hanem a fantasztikusan egyéni gondolkodás, amely ugyanúgy operál ötletek petárdáival mint nagy, kompozíciós elképzelések struktúráival. A lemez elképesztően sokoldalú kompozíciókat tartalmaz, óriási groove-ot hallunk a Rencontre-ban, operai, majd kontratenor, hip-hop-os és blues-os részek váltják egymást szédítő iramban. Ha valaki megismerkedett az egész zenei anyaggal, inkább azt javaslom, egy-egy kompozícióban mélyedjen el, ezek önmagukban olyan változatosak. Schaerer hangmágusi varázslatai igazán elbűvölőek, úgy hatnak a lemez címadó számával szólva (Perpetual delirium), mint a szakadatlan hangszédülés.
hírlevél
