Amikor Indonéziába utazom, valójában hazamegyek egy kicsit. De közben iskolába is megyek, hiszen itt folyton tanulok valami újat. És miután sokszor tisztelettel hallgattam az Amadinda Ütőegyüttes előadásában James Wood megrendítő kamaradarabját, a Village Burial with Fire-t, idén nyáron elcsíptem azt, ami az ihletet adta: egy fülsüketítő, lélegzetelállító, cintányéros hercegi hamvasztási rítust Bali kulturális centrumában, Ubudban.

Hogy miért tartják Balit paradicsomi szigetnek? A csoda titka az élet döbbenetes ünneplése, a szépség művészi megragadása mindig és mindenhol - még a halálban is. A hamvasztás a legalsóbb szociális közegben is kijáró, döbbenetes erejű összművészeti ceremónia, leégő iparművészeti remek, elszálló zenei áldozat. De míg a legszegényebbeknek átmeneti sírhelyeken kell várniuk a júliusi tömeges hamvasztásra, a piramis tetején élő és halott egyaránt megkülönböztetett bánásmódban részesül.

Balin, a muzulmán vallású Indonézia egyetlen hindu többségű szigetén a kasztrendszer is elevenen él még. És ahogy a hierarchia megmaradt, úgy övezi kultikus tisztelet a csúcsán Bali arisztokrata dinasztiáit ma is. Ubud, Bali kulturális csomópontja a mai napig az egykori rádzsa leszármazottainak a lakhelye is. Közülük az egyik, Tjokorda Putra Dharma Yudha herceg július elején, 76 éves korában hunyt el. Végső búcsújának előkészületei három hétig húzódtak, ami csak addig tűnik hosszú időnek, amíg a kitűzött napon fel nem állítják a rítus lélegzetelállító díszleteit.

A testet ugyanis egy 21 méter magas, gazdagon díszített toronyba helyezve viszik át az Ubud központjában található királyi palotából a körülbelül 500 méterrel odébb elhelyezkedő szentélybe. A tornyot, amely 4 tonnát nyom, bambuszemelvényre helyezve, emberi erővel cipelik egyik helyről a másikra. Ez a zarándoklat az, amely igazán különbözik a nyugati temetések via dolorosájától. A szállítók hihetetlen energiával, lendületesen, szinte szaladva szállítják a koporsót tartalmazó mobil mauzóleumot végső útján, de olykor mégis megállva, aztán újra nekilódulva, hangosan kiabálva - hatalmas, kíváncsi tömeg kíséretében. Gyásznak, a veszteség jelének nyoma sincs az egész menetben - a szertartás hangvétele az ujjongás. Balin - a hindu valláshoz igazodva - a halált egy újabb földi életbe való továbblépésnek tekintik, amely pusztán átmeneti állapot, kapu egyik énből a másikba. A szertartás célja, hogy hozzásegítse a halott lelkét ahhoz, hogy ezt az utat minél könnyebben megtegye.

A szertartásban központi szerepe van a zenének. (Balin általában központi szerepe van a zenének...) A zenét pedig mi más szolgáltatná Indonézia-szerte, mint a mágikus bronzzenekar, amely zeneszerzők és költők egész sorát - köztük Claude Debussyt, Ligeti Györgyöt, John Cage-et, Steve Reichet vagy akár Weöres Sándort - ihlette meg Európában és Amerikában: a gamelán. A gamelán a földöntúli zenei élmény biztos receptje: a titkos fémötvözetből készült metallofon és gongskálák olyanfajta zenei többszólamúságot teremtenek meg, amely merőben eltér mindenféle nyugati mintától. Nem is csoda, hogy pl. Debussy teljes áhítattal fogadta, amikor első európai tanújaként hallhatta meg a jávai szultán zenekarát, amely a párizsi világkiállítás alkalmával érkezett Franciaországba, 1889-ben.

A bali zene a hagyományos indonéz zenekar, a gamelán hullámvasútja. Szemben a szomszédos Jáva szigetén tapasztalt, kimódolt, lassúdad gamelánnal, amely sokszor méltósággal hömpölygő folyóra emlékeztet, Balin a zene tempója döbbenetes kilengéseket produkál, a szólamok sebességének a sodrása pedig olykor emberfelettinek tűnik, amelyhez különleges hangszeres játéktechnika, a kotekan segíti hozzá a zenészeket.

A számos balinéz gamelánműfaj közül a hamvasztást - paradox módon - a zenekarok leghangosabbja, a gamelán heavy metálja kíséri: a balegandzsur. Ez a csinnadrattás formáció a gamelánban szokásos gongok és dobok nagytotálján túl négy pár cintányérost foglalkoztat, akik a kotekan technikával, egymást párban kiegészítve játsszák a döbbenetes dinamikájú szólamot. A balegandzsur évszázadokkal ezelőtt a katonákat kísérte - azt hiszem, magyar ember először akkor hallhatott hasonlót, amikor a janicsárzenészek vonultak végváraink alá. A cintányérok hangnyomása ma is ugyanolyan hátborzongató, mint anno a csatamezőn lehetett - ám a hamvasztási szertartáson a rossz szellemek elijesztése, és a halott lelkének bátorítása a feladatuk.

A gamelánnak nincs kottája. A zene sokszor egy nagyobb keretbe helyezett, tematikus kulissza, amelynek kulcsszerepe a pillanat művészi kommentálása, az improvizáció. A balegandzsur zenészei is élénken figyelik és hűen kísérik a hamvasztási szertartás eseményeit: a koporsónak a toronyba helyezését, a diadalmenetet a palotától a szentélyig, és végül a máglya fellobbanását, a szarkofág porrá égését. 

A szerző 2000-ben az Indonéz Köztársaság ösztöndíjasaként az STSI művészeti akadémián szerzett zenei oklevelet a nyugat-jávai Bandungban, azóta az indonéziai tradicionális zene itthoni előadója. Együttesével, a Triginta Percussionnal és az Amadinda Ütőegyüttessel 2008-ban a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében adtak emlékezetes gamelán koncertet a Zeneakadémia nagytermében - az estről szerencsére videó is készült, mely ide kattintva tekinthető meg.