Két friss magyar kompozíció vezette be a hangversenyt, Bacsó Kristóf és Bolla Gábor szaxofonosok vadonatúj szerzeményei. Mindkettőt a Fekete-Kovács Kornél irányította Modern Art Orchestra szólaltatta meg. Az altszaxofonos műve üdítő bemelegítés volt egy rövid, de tanítandó Fekete-Kovács-, valamint egy, részleteiben a jó öreg Jan Akkermant idéző Fenyvesi Márton-gitárszólóval. Utóbbi rockos-torzítós effektjei nem feltétlenül illettek Bacsó szelíden hömpölygő kompozíciójába, de egy modern jazz-anzix világába ennyi eklektika belefér.

Elsöprő lendület jellemezte viszont Oláh Szabolcs művének kezdetét és végét, amelyet Bolla Gábor tenorszaxofonos tolmácsolt. Bolla korát és képzettségét meghazudtoló energiával fújta tele a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, a MAO kreatív segédletével. A fiatal zenész minden esetleges kételkedőnek megmutatta ezen az estén, hogy méltán szerzett hírnevet Montreux-ben már 2003-ban, majd lett Koller-díjas, illetve Avignonban fő- és közönségdíjas. Bolla játékának ellenállhatatlan elánja a G-Manen hallható fergeteges Sonny Rollinst idézte közénk, a lassú középrészben pedig mintha brit iskolán nevelkedett szaxofonost hallottunk volna. Ekkor a nagyzenekar is Michael Gibbs és Mike Westbrook arrangement-jaira emlékeztetően szólalt meg.

Az est legérdekesebbnek ígérkező produkciója azonban mégiscsak a szünet után fellépő Louis Sclavis kvintett élő filmzenei előadása volt. Nem először láthatott-hallhatott ilyesmit a budapesti közönség: valamikor a ’90-es évek derekán John Surman improvizált fél estén át a Petőfi Csarnokban egy régi grúz vígjátékra, melyet korábban aligha látott a magyar közönség. A francia klarinétos egy hasonlóan obskurus némafilmet zenésített meg 2002-ben, amikor – túl két filmzenei vállalkozáson – Bertrand Tavernier felkérésére zenét komponált Charles Vanel elfeledett Dans la nuit című alkotásához. Az 1929-ben keletkezett filmet egyébként a Cinémathique Française újította fel, majd az Arte tévécsatorna tűzte műsorára, de a film reneszánsza jórészt az Institut Lumière és maga Tavernier szorgos munkájának köszönhető. A restaurálás után nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbbek által csak színészként ismert Vanelnek (A félelem bére, rendezte Henri-Georges Clouzot, 1952) rendezőként sokkal jelentősebb a szerepe a francia filmművészetben.

Sclavis és zenekara tehát már hat éve koncertezik a Vanel-filmzenével. Ellentétben viszont a legalábbis részben improvizáló Surmannel, a francia együttes végig megírt zenét ad elő. A közönségnek háttal ülve, a filmre koncentrálva játszanak, s előadásuk inkább hat kortárs kamaradarabnak, mint jazz-kompozíciónak. Ebben a vonatkozásban tökéletesen harmonizált az est két része: ahogy a magyar nagyzenekar közismert törekvése az, hogy közelítse egymáshoz a jazzt és a kortárs zenét, úgy a francia klarinétos-komponista gyakorlatában hasonló erőfeszítések figyelhetők meg. Annak, amit Sclavisék ezen az estén bemutattak, bizony nem sok köze volt a régi értelemben vett, mindenestül a filmgyártás kívánalmaihoz igazodó aláfestő zenékhez. Teljesen hiányzott belőle a romantikus filmjelenetek édeskés hangszerelése és cukrozott melódiái. A klarinétos száműzte szerzeményéből a filmzenéket gyakran károsító közhelyeket, illetve a pusztán illusztratív funkciójú melodikus elemeket. Ugyancsak távol álltak tőle a ”meg se hallható” filmzenék primitívnek ható effektusai, a sok filmből ismert zörejzenék. Sclavis önmagában is helyt álló kompozíciót írt a filmhez, mely ugyanakkor követi a film atmoszférikus görbéjét, s így akkor fejti ki a legkomplexebb hatást, amikor film és zene egyszerre élvezhető. A teljesítmény magas színvonalához természetesen a kiváló zenészekből álló és nagyszerűen összeszokott együttesre is szükség volt. Vincent Courtois (cselló), Dominique Pifarély (hegedű), Francois Merville (dob, ütőhangszerek, marimba) és Vincent Peirani (tangóharmonika) könnyed biztonsággal muzsikálta végig a nehéz műsort. S ez nem is annyira meglepő: a hegedűs legalább húsz éve, és a csellista is több mint egy évtizede dolgozik együtt Sclavisszal.

A filmzene, utaltunk rá a cikk bevezetőjében, a jazz (vagy kortárs kamarazene) éjszakai oldalát mutatta meg a közönségnek. Éjszaka – Dans la nuit a megzenésített film címe – olyan események történnek, olyan gondolatok szállják meg az agyat, amelyek napközben elképzelhetetlenek volnának. A nappali órákban folyik az ember mindennapi élete, amikor a szükségnek és érdekeknek megfelelő personák – álarcok – mögé rejtőzik. Ez a felszínesség ideje. Éjszaka azonban a personák lehullanak, s viselőjük olyan gondolatokkal szembesül, amilyenek nappali életében fel sem vetődhettek volna. Kosztolányi pontosan tudta ezt, erről tanúskodik a Boldog, szomorú dal és a Hajnali részegség. Vanel filmjében is éjszaka történnek a lényeges események. A fiatal bányász boldog életében, házassága elején, a nappali képek uralkodnak; az arcát eltorzító balesete utáni, komor végzetet rejtő életszakaszát nagyrészt éjszakai képek érzékeltetik. Éjszaka következnek be a nagy felismerések; éjszaka néz szembe az ember titkos vágyaival; éjszakaiak az élet legfontosabb pillanatai: szerelem, árulás, halál. Louis Sclavis filmzene-lemezén (ECM, 2002), melynek élő változatát hallhattuk Budapesten, a következő tételek fejezik ki mindezt a leghatásosabban: Mauvais reve, Dans la nuit, La fuite és La peur du noir.

(2008. szeptember 17. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) – A Modern Art Orchestra és a Louis Sclavis Quintet koncertje; km.: Fekete-Kovács Kornél (karmester, trombita), Bacsó Kristóf (altszaxofon), Fenyvesi Márton (gitár), Bolla Gábor (tenorszaxofon), Oláh Szabolcs (gitár), illetve Louis Sclavis (klarinét, basszusklarinét), Vincent Courtois (cselló), Dominique Pifarély (hegedű), François Merville (dob, ütőhangszerek, marimba) és Vincent Peirani (tangóharmonika))