Legutóbb két éve beszélgettünk nyilvánosan. Emlékszik, miről?

Az Örkény-egypercesekről?

Igen, Mácsai Pállal közös estjükről. És a mostani online esten is egypercesek lesznek – Esterházytól.

Tényleg! Milyen érdekes az élet!

Az E(gy)P(ercesek) – Esterházy-fragmentumok Máté Gábor találmánya?

Igen, ő találta ki, és amikor megkérdezte, van-e kedvem részt venni benne, örömmel csatlakoztam. Gábor is, Esterházy Péter is nagyon közel áll hozzám. Péterrel 2009-ben ismerkedtem meg, volt egy estünk, és onnantól kezdve sokat beszélgettünk. „Díjtársak” is vagyunk. 2011-ben az Esti című könyvéért elnyerte az AEGON-díjat. Azt tudtam előre, hogy az átadásán játszom majd, ő felolvas az Estiből és más műveiből, én pedig improvizálok, de amikor ezt megbeszéltük, még nem tudtam, hogy a társdíjat nekem ajánlja. Meglepett vele. Az AEGON-díjat mindig egy kortárs magyar író vagy költő kapta, erről szakmai zsűri döntött, de a díjazott fél évvel később, más művészeti ágból jelölhetett egy alkotót, akit ő maga méltónak tartott rá. A díjamat egyébként éppen a Katona József Színházban vettem át, szóval, sok kapcsolódási pontunk van. Ott ment például – reméljük, menni is fog – a Radnóti és korunk című estünk, amelyben Fullajtár Andreával, Mácsai Pállal, Dés Lászlóval és Dés Andrással vagyok a színpadon.

Lukács Miklós (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel /Katona József Színház)

Pétert nézőként sokszor láttam a Szó és Zene esteken, ahol négy író, ő, Parti Nagy Lajos, Spiró György és Závada Pál olvasott saját műveiből, Dés Laci, Dés Andris, Barcza Horváth József pedig zenélt. Nagyon szerettem őket nézni, hallgatni, és óriási öröm volt, amikor Péter rám is gondolt, hívott játszani. Több közös esten szerepeltünk kettesben, és soha nem kötött darabokat adtam elő, mindig improvizáltam. Azért is örültem, amikor Gábor megkeresett, mert Péterrel így szerettünk játszani, és ez a hagyomány folytatódik, most is szabad kezet kaptam.

Annyira, hogy amikor jólesik, megszólaltatja a cimbalmot?

Kijelöltük azokat a részeket, ahol jó is lenne és jól is esne improvizálni, ezek fix pontok. De meghagytuk azt a lehetőséget, hogy kicsit hosszabban vagy rövidebben szólaljak meg, ha éppen úgy gondolom, vagy ha bármikor úgy érzem, akár a szöveg alá zenéljek. Ez Péternél is így volt…

A szövegek erősen hatnak rám, és Gábor előadása is sodor. Ha más utakon látszom lenni, az egyrészt azért van, mert azon gondolkodom, hogyan reagáljak, másrészt néhány mondat után egyszerűen más állapotba kerülök. Péter soha nem engedi meg a hallgatóságnak azt a kényelmet, hogy beleüljön egy hangulatba, mindig kibillenti, egyetlen mondaton belül is zseniálisan tud komikumból tragikumba, feszültségből iróniába fordulni. Péter iróniája egyszerre megrázó és felemelő, amit Gábor tökéletesen visszaad. A szerkesztés is olyan csodálatos, hogy az első perctől az utolsóig folyamatosan nagy élményt jelent.

Péter az életben, beszélgetőpartnerként is szenzációs volt, tulajdonképpen sziporkázó novellákat hallhattam tőle. Persze az első mondata az volt, hogy a legfontosabbat jobb rögtön az elején tisztázni: barcás vagyok-e vagy reálos? És akkor megegyeztünk abban, hogy Messi zseni, Ronaldo pedig kiváló focista. (Nevet.)

Mögöttünk a kivetítőn közben Péter képei láthatók, és amikor éppen nem játszom, sokszor nézek hátra. Eszembe jut, amikor ő mondta azokat a szövegeket, amiket most Gábor. Hirtelen bevillan, hogy EP már soha többé nem ülhet itt. Ezt is láthatta az arcomon, szíven üt, igen.

Hogyan készült fel a mostani Esterházy-estre?

Gábor elküldte a szövegkönyvet, alaposan átolvastam, és bejelöltem, hol lehetne zenével kombinálni a szövegeket. Megbeszéltük, hogy három-négy hosszabb zenei gondolat legyen benne, annyi fér bele az előadásba. Aztán azt kellett eldöntenem, hogyan használjam a zenét mint aláfestést. Amikor a tervezetemmel együtt visszaküldtem a szövegkönyvet, kiderült, hogy Gábor gyakorlatilag ugyanúgy képzelte el, mint én. A távolból is egyformán gondolkodtunk. A próbán, amikor először találkoztunk személyesen, csak néhány apróságot kellett módosítanunk. Az alapok állandóak, de az improvizáció magában hordozza, hogy minden előadás hangulata más. Sajnos erről nincsenek tapasztalataink, mert a Covid miatt bezárt a színház, mindössze két estet tudtunk megtartani.

Máté Gábor (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel /Katona József Színház)

A legnagyobb zenei élvezetet az improvizáció jelenti önnek?

Klasszikus koncerteken, írott műveket is szeretek játszani, nem csak a XX. század zenéjéből, régebbi korokból is, abban is benne van a felfedezés, az újdonság öröme, de annál nagyobb élvezet nincs, mint amikor a saját hangunkat játsszuk el. A jazzben, ami már régóta az életem része, az improvizáció magától értetődő folyamat. A zenésztársak együtt rezdülése mindig izgalmas, a szabad improvizáció pedig azért nagy öröm számomra, mert akkor tényleg valami megismételhetetlen teremtődik. Nem is akarom, nem is lehet megismételni, mert olyan érzésem már nem lesz többször.

Dés András azt mondta egy interjúban: ha többen hallgatnának kortárs improvizatív zenét (és játszanának is, tét nélkül, kedvtelésből), jobb hely lenne a világ. Nyitottabbá, szabadabbá tesz minket, sokat tanít demokráciáról, emberségről. Egyetért vele?

Olyannyira, hogy bő egy hete tartottam erről előadást a Semmelweis Egyetem hallgatóinak. Blazsek József tanár úr, régi jó barátom hívott oda. Az SE Magatartástudományi Intézete, az Orálbiológia Tanszék és a Zeneakadémia Jazz Tanszéke közösen indított egy kurzust Hangszeres improvizációs gyakorlatok címmel, ami kreditet ér. Olyan növendékek vehetik fel a tárgyat, akik már tanultak hangszeres zenét. Az elméleti és gyakorlati foglalkozások fejlesztik az empátiát, a manuális és kommunikációs képességeket. Az SE-nek van egy gyönyörű hangszerparkja, amit már cimbalommal is bővítettek.

Lukács Miklós (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel /Katona József Színház)

A hallgatók többsége klasszikus zenész, és ők általában félnek az improvizációtól. Mondtam, hogy rendben, akkor tegyük le a hangszerünket, ürítsük ki az agyunkat, és csak arról beszélgessünk, hogy mi történik az életben. Nap mint nap állandóan improvizálunk. Ha mondjuk, lekéstük a buszt, akkor borul az eredeti tervünk, ki kell találnunk, mi legyen a következő lépés. Újra kell terveznünk a programunkat. Vagy vegyük azt az egyszerű esetet, hogy két ember beszélget. Kérdéseket tesznek fel, válaszokat adnak, szüneteket tartanak. Ez mind improvizáció, hiszen nem tudják előre, hogy a másik mit fog mondani, és azt sem, hogy belőlük mit vált ki. Azt vettem észre, hogy hála istennek, ezek a fiatal hölgyek és urak annyira ellazultak, hogy elkezdtek eléggé szabadon improvizálni. Nagyon fontos a sablonok, a beidegződések lerázása, hogy teljes szívvel és tiszta aggyal kezdjünk el gondolkozni és játszani. Tisztáztuk, hogy nem kell azzal foglalkozni, milyen hangot adnak ki a hangszerükkel, nem létezik rossz hang, mert nem az számít, hanem a gondolat. Mindössze annyi kell, hogy kezdjenek el monológban, majd dialógusban gondolkozni, akkor hiteles, felszabadult, örömteli lesz a játék. És megtörtént! Nem annyira nehéz dolog ez, mert bennünk van, csak ki kell hoznunk magunkból.

A nyitottsága emelte ki a cimbalmosok közül, és repítette olyan magasra, ahol most van?

A nyitottságomnak biztosan nagy szerepe van benne, de talán az eltökéltségemnek még nagyobb. Ha kitűzök valamit célul, akkor azt tűzön-vízen keresztülviszem, semmi sem tud visszafordítani.

Kurtág György nemrég megkért, hogy játsszam a Márta ligatúrája című új művét. Megírta, de aztán többször együtt dolgoztunk a darabon, partnere voltam abban, hogy igazán jól szóljon cimbalmon. Rengeteget tanultam a folyamat alatt. Ugyanígy van ez Eötvös Péterrel, akivel már közel tizenöt éve dolgozunk együtt. Hálás vagyok, hogy ilyen zseniális alkotóművészek bizalmát élvezhetem, és közben nagyon sokat tanulhatok tőlük.

Az E(gy)P(ercesek) – Esterházy-fragmentumok című online produkció felvétele (Fotó/Forrás: Dömölky DánielDömölky Dániel /Katona József Színház)

Szerencsés embernek mondhatom magam, az egész családom zenész, annyira természetes volt, hogy zeneiskolába járok és ez lesz a foglalkozásom, mint az, hogy levegőt veszek. A konzervatóriumban már elkezdtem keresni a saját hangomat, improvizáltam. Később, a főiskolán kitűnő tanáraim voltak, diploma után pedig olyan kollégákkal hozott össze a sors, akik szintén nyitottságra tanítottak. Ez mind kellett ahhoz, hogy ma itt tartsak, meg persze az is, hogy hittem magamban.

2019-ben azon is dolgozott, hogy elektronizálja a cimbalmot. Hol tart ez a folyamat?

A vírushelyzet megakadályozta, hogy a tervem szerint haladjunk a kísérletekkel, de annyival előrébb vagyunk, hogy a most készülő szólólemezemen, amin Kopcsik Márton hangmérnök barátommal dolgozunk, mindenfajta elektronikát használok. Nem a cimbalmot változtattuk meg, hanem a feljátszott zenei gondolatokat társítjuk különböző effektekkel. Úgy még talán soha nem szólt cimbalom, mint ahogy ezen az albumon fog. A következő lépés az lesz, hogy ezt a hangzást koncerten is megvalósítsuk. Már erre is megvannak a lehetőségeink. Még néhány dolgot fejlesztenünk kell, de úgy gondolom, év végén már hallhatja az eredményt a közönség. Minden hang a cimbalomból jön majd, nem lesz semmilyen külső hangszer, semmilyen külső effektus. Nagyon izgalmas és számomra nagyon fontos korszak kezdődik.

Lehet, hogy mostantól nem az orgona lesz a hangszerek királynője, hanem a cimbalom?

Ezt nem merem állítani, sajnos attól még nagyon messze vagyunk, de a jövőbeni elektronikus cimbalom előszele lesz a mostani.

Koncerteket helyi hangszereken ad, vagy viszi a sajátját?

Hála istennek ma már a legfontosabb hazai és külföldi koncerttermekben van cimbalom, nemrég a Művészetek Palotája is rendelt egyet, amely az én szakértői közreműködésemmel készült el. A külföldi magyar intézetekben, Moszkvában, Berlinben, Pekingben, New Yorkban is én segédkeztem a hangszerek beszerzésében, és továbbra is azon ügyködöm, hogy minden konzulátuson, kulturális intézményben legyen. De jobban szeretek a saját hangszeremen játszani, ahová el lehet jutni mikrobusszal, oda viszem magammal.

Gondolom, repülőgépen nehézkes is lenne utaztatni.

Nem, viszonylag egyszerű lenne, mert csináltattunk neki úgynevezett flight-kész tokot, de annyira féltem ezt a hangszert, hogy nem akarom feltenni repülőre. 1986 óta van velem, apámtól kaptam ajándékba, amikor a serdülőkorcsoportban, kilencévesen második helyezett lettem a Rácz Aladár Cimbalomversenyen.

Van olyan nap, amikor nem ül le a cimbalmához?

Van, amikor az esik jól, ha reggeltől estig gyakorolok, de ha komponálok – épp egy klarinétversenyt írok Klenyán Csaba barátomnak –, nem feltétlenül ülök le a cimbalomhoz, mert más folyamat jár az agyamban, és arra koncentrálok. Nyilván sok zenész tudja a kettőt egyszerre csinálni, én sajnos nem.

De ha nem is játszik rajta, legalább megsimogatja?

Persze! Mindig! Itt van előttem, sosem hanyagolom el, és soha nem fogja úgy érezni, hogy már nem szeretem. (Nevet.)