„Szomjúság van az emberekben arra, hogy ünnepelhessenek”

A zenekarotok neve pusztán a hangzása alapján számomra olyan, mintha régi egyiptomi vagy asszír szó lenne: HolddalaNap.

Azért választottuk, mert megvan benne a kettősség, a férfi, a nő, a jobb, a bal dualitása. Érdekes, hogy a kisgyerekek rajzain gyakran egyszerre szerepel a Nap és a Hold.

Többféle zenei tradíciót hallani a zenétekben.

Szerettem volna, ha minél több kulturális hatás egyesül a zenekarban. Velünk van a roma muzsika nagymestere, Balogh Guszti és a gitárja (előtte több éven át a WOMEX életműdíjas Lakatos Mónikával muzsikálhattunk együtt), Szlama László, aki a Zeneakadémia koboz és citera tanára, Draskóczy Lídia táncháznagydíjas hegedűs, Tar Gergely ütős, aki sok különböző nép és zenei világ ritmusait ismeri, illetve Vajdovich Árpád és nagybőgője, valamint saját maga készítette hangszerei. És van egy perui tagunk is, a zseniális gitáros, Alex Torres: muzsikánkban s bennünk így összeér a latin s a magyar zenei világ.

A HolddalaNap Zenekar

Azt olvasom a HolddalaNap zenéjéről, hogy „csodálatos arányban keveredik benne a játék és a rítus”. Az ősibb kultúrákban a zene és a rítus együtt járt, de én úgy tapasztalom, a modern világban egyre hangsúlytalanabb a zene szertartásos funkciója.

A zenekarban mindannyian népzenén nevelkedtünk, és sokat gondolkodtunk azon, milyen szerepe van a zenének a hagyományos kultúrában, a népi és a törzsi hagyományokban. A zenének fontos szerepe van a szertartásokban, a szertartások célja pedig az, hogy az embert összekösse mind horizontálisan, mind vertikálisan a mindenséggel. A rítusok a lelki egészség megőrzéséhez is hozzájárulnak.

Ez a kérdés annál is fontosabb, mivel úgy látom, szomjúság van az emberekben arra, hogy ünnepelhessenek, hogy megbékélhessenek.

Nekünk, művészeknek az a szerepünk, hogy ne csupán bravúros formákat mutassunk a zenében, hanem talán hogy lélektől lélekig vigyük azt, amit régebben a szertartások közvetítettek. Hiszen ma olyan sok ember van, akik nem részei olyan közösségeknek, mint amilyen régen a falu vagy a hitközösségek voltak. Számunkra fontos kérdés az, hogy lehet-e a templomok falain kívül is áldást adni a zenével?

A HolddalaNap weboldala,
Facebook-oldala és
YouTube-csatornája.

Miben tapasztalod ezt a szomjúságot az emberekben?

Sok példáját tapasztaltuk annak, hogy miközben a modern kultúrában esetleges, hogy megteremtődik-e az ünnep szentsége, létrejön-e a „felfelé-kapcsolat”, az embereket fokozottan érdekli, hogy miként élhetnék meg belül az ünnepet. Amikor Évkerék Legendárium címmel különböző jeles napok – például a Szent Márton-nap – méltó ünneplését kívántuk megteremteni a Millenáris Parkban, a Mammut mellett felvonuló óriás bábos játék sokak számára jelentett feltöltődést, örömet. Vagy amikor a Zöld Kakas Líceum mentálhigiéniás középiskolában, ahol intettek ugyan, hogy három percig fognak csak figyelni a diákok, miután felcsendült az adventi ének, végül megkaptuk az elismerést a 19 éves sráctól, aki jól láthatóan bandavezér volt az osztályban. „Ez nagyon ott volt” – mondta. Ezek olyan pillanatok, amik azt is megérintik, akik nem ismerik a hagyományt.

Az adventi hetekben minden nap bejelentkeztek online – reggel háromnegyed hétkor, ami mégiscsak szokatlan időpont.

Ez a rorate szokásos időpontja, és hát aki szeretné, később is visszanézhette ezeket a közös zenéléseket. Nem akartunk kompromisszumot kötni, a hajnali mise lényege az énekes várakozás a Nap feljöttére.

A HolddalaNap Zenekar (Fotó/Forrás: Juhász Melinda)

Bizonyára sokan tapasztalják, hogy az adventi időszak a hétköznapokban egyre sűrűbb, ajándékokért rohanunk, ügyeket intézünk. Miközben az advent szó jelentése „várakozás”, tehát nyugalmat kellene teremtenünk. Ti hogyan várakoztok, hogyan ünnepeltek?

Külön folyamat volt, míg kialakítottuk a hagyományt a családunkban. Az adventi felkészüléshez tartozik az is, hogy éneklünk, imádkozunk, gyertyát gyújtunk, azon gondolkodunk, kiken lehetne segíteni, figyeljük, mire nyit ki az Isten. Karácsonykor igét olvasunk, énekelünk, misztériumjátékot játszunk.

De ezek nem unalmas áhítatok ám! Az egyik református zsoltárnak a szövege például úgy szól: „zabszéna, zabszalma, melegíti őt a barmok párája” – és akkor mindenki kiáltva zengeti a zöngéket, hogy „zabszéna, zabszalma”, nevetünk, vidulunk. A hagyományos ünnepeken a szakrális és a kacagós együtt jár. Az istenszerelemhez hozzátartozik a bolondozás is.

Számotokra eszerint a karácsony vallási ünnep. Ma ez nem magától értetődő.

Férjem nagypapája református lelkész volt, engem viszont gyűjtéseim során falusi nénik, illetve néprajzos tanítómestereim – főként Erdélyi Zsuzsa néni – inspiráltak, hogy megtaláljam az advent lényegét. Amikor Zsuzsa néni az archaikus népi imádságokról beszélt, és adventi énekekkel illusztrálta, akkor nagyon megérintett valami. De ez már a személyes hitem története, talán nem is való egy interjúba.

Gulyás Anna (Fotó/Forrás: HolddalaNap Zenekar)

Engem viszont érdekel.

Tizennégy éves koromtól fogva kutatom, hogy van-e valami harmóniarendszer, amihez a lélek igazodik. Improvizáció vagy dalszerzés közben gyakran támadt az az érzésem, amire az ember azt mondja: „áh, ez az!” Hogy miért van az, hogy bizonyos dallamoknál, harmóniáknál úgy érzed, van mögötte valami magasabb rendű. És akkor elkezdtem kutatni, hogy van-ez Istennel, és hogy mit mondanak a különböző vallások. A nagyapám és az édesanyám is néprajzos volt, én pedig a szinkretizmus kutatásához Kubába, Ecuadorba mentem, a szakdolgozatomat az ecuadori sámánizmusról írtam. Viszont a kereszténységben találtam meg azt a formát, amiben a keresgélő, szavak nélküli hitemet ki tudom fejezni. Kapcsolatom van Jézussal, hiszem, hogy Ő öröklétet készít el számunkra, ezt az örömhírt szeretném muzsikálni.

No, és miután ennyi hitvilággal, elképzeléssel találkoztál a világ működésével kapcsolatban, hogy gondolod: sokféle vallás vezethet Istenhez, vagy van egyetlen igaz vallás?

Kötelességemnek érzem, hogy gondolkodjak ezen a kérdésen, de mindig arra jutok, hogy minden embernek megvan a személyes útja Istenhez, és nagyon sokféle út létezik. Jung azt mondta, az individualista ember nem ússza meg, hogy ne egyénileg kelljen megtalálni ezt az utat.

Bennem tisztelet van mindenki iránt, aki ezt az utat keresi, és – ki vagyok én, hogy megítéljem, a másik melyik utat járja, hogy milyen úton jut el a szeretethez, békességhez? Az egész világ csupa rejtelem.

A keresztény hagyományban glória van a szentek feje fölé rajzolva, de ha jól megnézzük a Dalai Lámát: mintha láthatnánk a bölcsesség, szeretet s béke glóriáját az ő feje fölött is például, nem?

Hogyan szeretnétek ezt a zenével közvetíteni?

Januártól áprilisig heti rendszerességgel Ének a természetért címmel fut majd az imádságkoncert-sorozatunk, amit online lehet majd hallgatni. Úgy véljük, akár ateista, akár keresztény, buddhista vagy muzulmán hitet gyakorlunk, fel kell ismernünk, hogy válságban van a természettel való kapcsolatunk. Ezt a kapcsolatot nem csak fejben, hanem a szívben is helyre kell állítanunk, mindőnknek együtt, ezt szeretnénk muzsikákkal segíteni.

Antropológusként találkoztál azzal, milyen a sértetlen kapcsolat ember és természet között?

Ecuadorban egy Agato nevű faluban laktunk, az Imbabura tartományban. A hegyi forrásból vízvezeték hozta a falusi kútba a vizet, és egy nap üres volt a kút. Két mesztic volt a faluban, a helyi kalapos és a pap, a többiek indiánok voltak. Kiderült, hogy kőomlás torlaszolta el a vízvezetéket, a két mesztic azt javasolta, dinamittal robbantsák el onnan az omlást. Az indiánok meg a fejüket rázták, és azt mondták, az fájna a hegypapának. És a felkarjukat dörzsölték, mintha ott fájna.

Ott fájt nekik?

Önkéntelenül nyúltak oda, és amikor megkérdeztem, miért, azt mondták, ott érzik a hegypapát.

Tágabb létforma, ha valakiben ilyen kapcsolások vannak, nem?

Konrad Lorenz mondja, hogy a civilizált emberiség egyik halálos bűne, hogy elveszítettük a harmónia érzékelését. Hogy ránézünk egy erdőre, és nem látjuk, hogy az erdő beteg. Amikor egy orvos elveszíti a képességét, hogy megállapítsa a páciens illatáról, kinézetéről, hogy beteg-e. Vagy mintha egy zenész nem tudná, merre kanyarítsa a dallamot, hogy harmonizáljon.

A HolddalaNap a Pirineos Sur Fesztiválon, Spanyolországban (Fotó/Forrás: HolddalaNap Zenekar)

A HolddalaNap sok koncertje, előadása gyerekeknek szól. Úgy fordult a figyelmed ebbe az irányba, hogy anya lettél?

Már korábban, mégpedig a mesemondáson keresztül. Sok éven át Évkerék Társulat néven léptünk a gyerekek elé, de a zenekar és a társulat összeolvadt. Afrikai, török, roma, magyar meséket egyaránt előadunk. Jövőre fog megjelenni az első mesekoncert-lemezünk.

Az utóbbi hónapokban felélénkült a diskurzus a nők helyzetével kapcsolatban. Mivel annyi méltatlan mondat hangzott el a kérdésben, szeretnélek téged mint zenészt, kultúrantropológust és anyát megkérdezni: szerinted miben áll a női princípium?

Az ecuadori indiánok szerint a világban két erő van, a Hurin és a Hanan, ezek ölelik egymást. A Hurin a női, a Hanan a férfi erő, a Hurin a föld, a Hanan az ég.

Egy sámán mondta nekem, hogy modern nyugati kultúrában a férfierő túlfejlett, és nem csak azért akarja bekebelezni a természeti kultúrákat, hogy uralkodjon rajtuk, hanem mert magányos.

Micsoda gondolat!

A mi kultúránkban a nőknek és a férfiaknak is dolguk van női oldaluk fejlesztésével. Hogy a kérdésedre válaszoljak: abszolút nem értek egyet azokkal a primitív odamondásokkal, hogy a nőnek a konyhában a helye. Az viszont valós probléma, hogy ez a berendezkedés, amiben élünk, nem engedi, hogy örömet, békességet találjunk abban, hogy otthon vagyunk a kisgyermekkel, pedig ez nagyon fontos. Waldorfos óvónénik tanácsolták, hogy lehetőség szerint három-négy éves korukig maradjunk otthon a gyerekekkel, s végig ovi alatt, ha lehet, várjuk őket ebéddel, legyünk velük délután! Énekesi karrierem ellenére óriási békességet találtam ebben, e közösségnek hála!

De ma már tendencia, hogy egy anyuka alig maradhat ki a munkahelyén, mert kirúgják. Lepasszoljuk a gyereket bölcsibe, de ne csodálkozzunk, hogy mennyi embernek van problémája a kötődéssel. Ez a célorientált élet, amire berendezkedtünk, a nőket és a férfiakat egyaránt megnyomorítja.

A HolddalaNap a Fonó Café before WOMEX színpadán 2015-ben (Fotó/Forrás: HolddalaNap)

Mi lenne a megoldás?

Antropológusként az a véleményem, hogy a mai individualista társadalom az elemi családokkal nehéz ügy. Az ember törzsi lény, egyszerűbb nagycsaládban, törzsben gyereket nevelni. De nem csak a nőknek kell visszatalálniuk ahhoz, hogy hogyan legyenek anyák. A férfiaknak is szükséges megtalálniuk az érzelmi intelligenciát, hogy szeretetteljes, békés hely legyen az otthonból, ahol élünk. S mindőnknek újra megtalálni a kapcsolatot a közösséggel, a kinttel, a benttel, s a Fenttel.

EMMI