A „kritika" szó már önmagában sem jelent jót, pedig jelen rovatba azt szokás írni. Bocsánat, de ezt most nem tartom helyénvalónak, több okból: a saját jazz-kvartettje élén fellépő művésznő féléve adott életet második gyermekének, ebből adódóan kilenchónapnyi kihagyás után láthattuk-hallhattuk újra, aznap este ünnepelte a születésnapját, továbbá szerényebb képességű énekesnőket sem elegáns dolog „kritizálni" (mert nők, és mert énekelnek), nem hogy olyat, mint Szőke Niki, akinek a képességei egyáltalán nem szerények...

Ha a fent jelzett körülményekhez még hozzávesszük azt is, hogy Niki egy olyan zenekar frontembere, melynek minden egyes tagja - azaz Lakatos Róbert (zongora), Barcza Horváth József (nagybőgő, basszusgitár) és Mohay András (dobok) - anyanyelvi szinten tudja a mainstream jazzt, nincs is több mondandó. Ennyiből is egyértelműen kikövetkeztethető, hogy profi, perfekt, hibátlan jazzprodukcióban volt részünk a Jazztavasz című program részeként rendezett koncerten, a Müpa Fesztiválszínház-termében.

A nagyon szkeptikusak még előállhatnának azzal a bennfentes, „bizalmas információval", hogy jó, de az énekesnő a remek jazzformáció nagybőgősének a felesége, és hogy így könnyű, de nem lenne igazuk. Tudniillik a feleség egy kedves nő, és ez egy intim zenei műfaj vonatkozásában csöppet sem mellékes körülmény. Ugyanis a kedvesség hallható, zenei élménnyé képes átlényegülni, és öntudatlanul is valódi érzelmeket ébreszt a hallgatóságban. Nem mellesleg, Niki esetében született tehetség nyomán bontakoznak ki az érzelmek.

S még ezek után is fokozható a visszhang pozitív hangvétele. A Szőke Nikoletta Kvartett vendégművésze volt aznap este Tony Lakatos. A hazai jazzben járatosabb olvasóknak ezek után - gondolom - nincs kérdése; vagyis csupán a kevésbé járatosak kedvéért folytatódik a cikk. Tóni a leghíresebb élő magyar jazzmuzsikus. Olyan szaxofonos, akinek a tudása például a néhai fenomén, Michael Breckerhez mérhető. Ennek eredményeként a hallgatónak az a benyomása, hogy mindent tud, amit ezzel a hangszerrel meg lehet csinálni. Egyes vájt fülűeknek lehet olyan érzete, hogy játékának, improvizációinak egy része nagyon rutinos beidegződéseket is tartalmaz, de akkor is lehengerlő, atompontos és stílusos, amit Tóni tud. (Vagyis a vájt fülűek gondolhatnak, amit akarnak) Ez a szaxofonozás nem csekély mértékben emelte meg az amúgy is kiváló kondíciókkal kiállított produkció színvonalát.

A főszereplőt illetően nincs sok csodálkoznivaló azon, hogy Niki (még mindig huszonévesen) nemzetközi sikerek egész sorával büszkélkedhet. A jazznek ezt a - talán már klasszikusnak mondható - irányzatát ma már kevesen művelik komoly, érzékeny, kreatív hozzáállással. Nem könnyű híres külföldi példákat sem találni, miáltal logikusnak tűnik, hogy Niki volt az első magyar jazzénekesnő, akit New Yorki koncertekre is meghívtak. Talán Diana Krallt említhetnénk, aki még mer manapság is elegánsan könnyed (bár kissé frivol) mainstream jazzt énekelni, sztenderdeket felújítani, régi dalokat saját egyéniségére formálni. Niki repertoárjának is része néhány klasszikusnak mondható szvingelő dal, és ő is vállalja, hogy a személyiségébe oldva énekelje ezeket. Viszont szinte semmiben sem marad el az említett dalok körétől és színvonalától az a jó néhány új szerzemény, mely főleg Barcza Horváth József, Lakatos Róbert, és az igen tehetséges fiatal zongorista, Rozsnyói Péter stílusérzékét, alkotói vénáját dicsérik.

A dal ereje egyébként szinte mindig az énekes által mutatkozik meg. S bár a zenének létezik egy olyan szegmense is mely az alkotók-előadók szándékától függetlenül működik és hat, okkal feltételezhetjük, hogy Szőke Nikoletta azon ritka énekesnők egyike, aki a zene „kezelhetetlen" lényegét is tiszteletben tartja. Nem uralkodik rajta, nem akarja kisajátítani az érzelmi állapotot, ami a dal mélyén a lényeg, hanem saját személyével hitelesítve közvetíti azt. Hogy lehet-e ezt tanulni, vagy ehhez születni kell, ki-ki eldöntheti magában, mielőtt kritizálni merészelné az énekesnőt...