Tálas Áron: „Mindig szerettem a dallamokat, de a ritmusok jobban érdekeltek”

Milyen gyerek voltál?

Rossz.

A rosszalkodás művészetének ezernyi ága van, te melyiket művelted?

Például a családi kirándulásokon eltűntem az erdőben.

Ajaj! Ilyenkor a szülők számára örökkévalóságnak tűnik az a néhány perc, amíg előkerül a gyerek…

Volt, hogy órákig kerestek. Egyszer Lillafüreden bújtam el a szüleim elől, aztán negyedóra múlva meguntam, gondoltam, visszamegyek hozzájuk, csakhogy akkor már én nem találtam őket.

Tanulás?

Nem voltak rossz jegyeim, mert amit az órákon meg tudtam jegyezni, abból megéltem. A matekot különösen kedveltem.

Voltak vele terveid?

Nem. Focista szerettem volna lenni.

Én is, csak anyukám azt mondta, ne legyek az, mert megfázom.

Én viszont komolyan vettem. Mezőkövesden nőttem fel, ennek megfelelően a Mezőkövesd Zsóry FC-ben játszottam a serdülőben. Volt egy év, amikor nagyon ment a játék, de az edző nem tett be a keretbe, mire sértődötten abbahagytam a futballt. Aztán visszatértem, egy másik edzőtől bizalmat is kaptam, de olyan rosszul játszottam, hogy nem mentem többet, végleg befejeztem a focit. Mondjuk, ennek az is oka volt, hogy akkor már a helyi zeneiskolában zenéltem. Ráadásul három hangszeren.

Egyszerre?

Dehogyis. Nem zenebohóc voltam, hanem zeneiskolás. Furulyáztam, doboltam és zongoráztam.

Nem tudtál dönteni a hangszerek között?

A furulyát vettem a legkomolyabban, de az általános iskolai ballagásra kaptam a szüleimtől egy dobszerelést, ami máshová helyezte a hangsúlyt. Furcsa, de akkor már öt-hat éve jártam a zeneiskolába, és ütőhangszeresként nem nagyon ültem komplett dobszerelés mögött.

Mindig szerettem a dallamokat, de a ritmusok talán jobban érdekeltek.

Akkor bizonyára fel sem álltál az ajándékba kapott dobok mögül.

Így történt. Nem lehetett leállítani. Üvöltő hangerő mellett együtt doboltam a kedvenc rocklemezeimmel (Red Hot Chili Peppers, Rage Against The Machine…). Akkor derült ki számomra, hogy ez nem a zeneiskola, itt bizony fülből kéne megtanulni mindent, mert az a kezdetleges kotta, ami megszerezhető volt hozzájuk, köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Amúgy nyelvet is jobb fülből tanulni, a kiejtést mindenképpen.

Tálas Áron (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)

Hol gyakoroltál a szüleid és a szomszédok legnagyobb örömére?

A tetőtéri gyerekszobában. Később vettem a lábdobhoz duplapedált, amivel nagyon lassan kell elkezdeni a gyakorlást, aztán egyre gyorsabban, és ezt naponta órákig kell csinálni. Ez úgy hangzott, mintha egy légkalapáccsal verné szét valaki a házat. A családom tagjai és a szomszédok soha nem szóltak rám, egy közeli gyártelepről viszont egyszer vasárnap délben átjöttek a munkások, hogy pihenni szeretnének.

Jött a konzi, amiért még a gimnáziumot is otthagytad.

Két gimnáziumi év után iratkoztam át a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, de ennek két fontos előzménye volt. Egyrészt visszamentem a mezőkövesdi zenesuliba, ahol már végre dobszerelésen tudtam tanulni Valádi Zsolttól, másrészt pedig, amikor a zeneiskola melletti hangszerboltban akartam valamit venni, odabent egy ember gumilapozott, addig sohasem láttam ilyet. Pedig akkor már nyolc éve tanultam ütőzni és dobolni. Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Veres Gyulának hívják, és Kovács Gyula jazzdobos tanította. Rövidesen elkezdtem hozzá járni tanulni magánúton, nála találkoztam először a legtöbb jazz zenével. Ő mutatta meg a Dave Weckl Bandet vagy a Chick Corea Elektric Bandet, Joshua Redman Elastic Bandet. Mindezzel egyidőben a zeneiskolai szolfézstanárom, Drotár Gabriella az egyik órán a diákok kérésére eljátszotta a Stella By Starlightot. Nagyon megfogott mindez. Ettől kezdve egyértelmű lett, hogy konziba szeretnék menni.

Mit gondoltál akkor a jazzről? Nem zavart, hogy amennyiben elindulsz az improvizációs muzsika országútján, nem leszel rocksztár?

Azért én rocksztár is akartam lenni.

Volt egy rockzenekarunk Miskolcon a Deviszont, aztán már Pesten a Muriel, amivel most újra összeálltunk pár éve. Sőt. Mindig játszottam olyan zenét, ami zeneileg lehetne akár mainstream is.

Akkor mi vonzott a jazzben?

A tudás. Az, amit egyébként bármilyen zenei stílusban lehet használni. Jobban zavart, hogy Miskolcon, a jazz tekintetben nem volt klubélet, és sajnos most se nagyon van. Az Ifi-házban lehetett néha jazzt hallani.

Viszonylag kevés inspirációt kaphattál akkoriban.

Ezért jár dupla tisztelet minden tanáromnak, különösen Kacsenyák Gábornak és Bundzik Istvánnak. Szerencsére a konzis évfolyamom nagyon jó, inspiráló közeg volt. Állandóan gyakoroltunk. Sokszor már reggel hatkor ott álltunk a bejárat előtt például Csízi Lacival, Czakó Danival, később Czirják Tomival. Vártuk, hogy kinyissák az ajtót. Nem véletlen, hogy az említett dobosok a mai napig a pályán maradtak, nem is akárhogyan.

Miskolcon a konziban tehát már csak doboltál?

Nem. Doboltam és zongoráztam. Eleinte csak a zeneelmélet miatt zongoráztam, de arra gondoltam, ha már úgyis hat évig tanultam zongorázni a zenesuliban, miért ne próbálnám meg rendesen megtanulni. Úgyhogy már jártam a dobszakra, amikor felvételiztem jazz zongora szakra is.

Talán inkább csak a rend kedvéért…

Egyáltalán nem. Nagyon is fel kellett készülnöm. Rájöttem, hogy körülbelül semmit sem tudok a jazzről. Sose felejtem el, mikor gyakoroltam a kollégiumban, és bejött egy népi hegedűs évfolyamtársam, aki jazzt is játszott, azt mondta, inkább ne próbáljam meg. Nem fognak felvenni. Ez eleinte nagyon elszomorított, aztán viszont még inkább olaj volt a tűzre. Michel Camilo híres Blue Bossa verzióját vittem, meg valami Boogie-Woogie-t. Végül felvettek.

Szóval megint két hangszer. De miért?

Mert ha az egyik mellett döntök, akkor fájt volna a szívem a másikért.

Emlékszel az első fellépésre?

A tanszaki koncertek után emlékszem egy grafikai biennáléra, amit Miskolcon, a Művészetek Házában rendeztek, ott kaptam először pénzt azért, mert játszottam. És el ne felejtsem: amikor a konziba jártam Miskolcon, a dobtanárom elhívott a partyzenekarába zongorázni, úgyhogy bő egy évig vendéglátóztam.

Az nagyon kemény iskola.

Az bizony.

Minden egyes fellépés után azon gondolkodtam, hogy mit lehetne még fejleszteni a játékomon.

És mindig találtam ilyet. A zenekarnak volt egy ötszáz számból álló repertoárja, hajnali négyig szólt a szerződésünk, de volt, hogy csak reggel hétre értem haza. A vendéglátózással azért van egy komoly baj.

A vendég…

Nem. Az, hogy nem marad idő elmélyedni a zene valamelyik területén, ha túl sokat csinálja az ember.

Tálas Áron (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)

Viszont meggazdagodtál.

Pont nem, sőt elég szomorúan végződött ez a kaland. Abból a pénzből, amit egy év alatt a vendéglátózással kerestem, vettem nagyon profi cintányérokat, amiket elloptak. De a tapasztalatért tényleg megérte.

Következő állomás a Zeneakadémia.

2010-ben felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakára dob és zongora szakra is. Először zongorára vett fel Binder Károly, utóbb a dob szakra is felvettek.

Elkezdett fontossá válni a jazz, és elkezdtek fontossá válni az akusztikus hangzások.

Könnyen ment az egyetem?

Az első néhány hét kritikus volt. Sőt, már az évnyitó is, amelyen játszott Bertók Pityu, aki akkor másodéves zongorista volt, és őt hallva arra gondoltam, hogy összecsomagolok, és hazamegyek. A bőröndömből még úgysem pakoltam ki, gondoltam, ennyi jutott nekem az egyetemből. Egy évnyitó. Aztán inkább éjt nappallá téve gyakoroltam. Csak egy példa: egy zenekart kell vállalni, én ötben játszottam. Aztán ezekből lettek különféle ismeretségek, azokból meg újabb zenekarok.

Hívtak a nagyok is.

Az első „nagy generációs” zenész, aki elhívott a zenekarába, Babos Gyula volt. Nagyon tetszett, hogy ő már mindenen túl volt, mégis: állandóan friss gondolatai voltak, és fiatal zenészekben is gondolkodott. A gitárosok a tanszakon sokszor egyfajta apaként tekintettek rá.

Aztán számos jeles hazai jazz-zenésszel játszottál.

Lantos Zoltánnal, Borbély Mihállyal és másokkal. Furcsa volt, hogy az általam nagyra tartott zenészeket, egykori tanáraimat egy idő után kollégáknak mondhattam. Eleinte bizonytalan voltam, elég jó vagyok-e ehhez, aztán rájöttem, hogy nem szabad túlstresszelni a dolgot: nyilván azért hívtak játszani, mert valamit láttak bennem. Hát akkor?!... Általában egyidejűleg körülbelül tíz zenekar tagja voltam! Próbák, fellépések…

Lehetett ezt bírni?

Hát… visszagondolva még a matek is nehezen jön ki. Volt aztán egy népzenei vonulat is, helyettesítettem Szalóki Ági, Palya Bea zenekaraiban… A legfontosabb persze a saját trióm volt Barcza Horváth József bőgőssel és Mohay András dobossal.

A triónak 2014-ben egy tragikus eseménnyel, Mohay András halálával is szembe kellett néznie.

Nagyon nehezen éltük/éltem meg. Ráadásul vele különösen jó volt az emberi és a zenei összhang is. 2015-ben megismerkedtem Gyárfás Attilával, aki az egyik legjobb barátom is lett, zeneileg azonnal egy hullámhosszon voltunk. Így csináltuk meg a Floating Island és a Little Beggar című lemezeket.

Jegyezzük meg: mindkettőn a te szerzeményeid hallhatók, és mindkettő az év jazzlemeze lett. De voltak sikereid korábban is. 2013-ban az év billentyűse lettél, ugyanekkor Junior Prima Díjat kaptál, 2015-ben, a 30 év alatti kategóriában bejutottál a Montreux-i jazz zongoraverseny döntőjébe.

Egészen pontosan hárman jutottunk be: rajtam kívül Oláh Krisztián és Gayer Matyi. A vetélkedést korábban három alkalommal nyerte meg magyar zongorista, 2000-ben Szabó Dániel, 2001-ben Lakatos Róbert, 2004-ben pedig Botos Robi. Nekünk nem sikerült a győzelem, viszont

ilyen még sohasem volt, hogy egyszerre három magyar jutott a tízes döntőbe.

Közületek Oláh Krisztián lett ezüstérmes.

És ennek nagyon örültem. Ami viszont új hír: a JazzFest Budapest programjainak egyike lesz hármunk közös fellépése. 2025. május 5-én játszunk az Eiffel Műhelyházban a dobos Gregory Hutchinsonnal és a bőgös Conor Chaplinnel. Gregory Hutchinson jazzdobos ikon, Conor Chaplin pedig olyanokkal is játszott, mint Billy Cobham, Jacob Collier vagy Bobo Stenson. A tavalyi JazzFest Budapesten Gary Husbanddel léptem fel, Kleb Attiláé, a fesztivál megálmodójáé volt az ötlet, hogy mivel mindketten dobolunk és zongorázunk, próbáljuk ki, milyen lesz, ha cserélgetjük a hangszereket, vagy éppen mindketten dobolunk. Nagyszerű élmény volt. Bízom abban, hogy egy ilyen fesztivállal olyan emberekhez is eljut a műfaj, akikhez különben nem.

Kapcsolódó

Ezekre az albumokra esküszik a fúziós zene nagyágyúja, Gary Husband

A Fidelio és a JazzFest Budapest közös sorozatának legújabb részében a nemzetközi hírű dobos, zongorista és billentyűs, Gary Husband kedvenceibe hallgathatunk bele.

Ugyanebben az évben, 2015-ben zongoratanári, majd dobtanári mesterdiplomát is szereztél. A tanulmányok után jött az a bizonyos bázeli ösztöndíj.

Ami kulcsfontosságú élmény volt. Olyanokkal játszhattam együtt, mint Kurt Rosenwinkel, Lionel Loueke és mások. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy ők is azokból a közegekből jöttek, mint mi: olyan intézményekből, ami nálunk a Zeneakadémia, ők is kis klubokban kezdték, hasonló napi problémákkal néznek szembe, mint mi, hogy nekik is sokszor dolgozniuk kell azon, hogy ne égjenek ki, keresniük kell, mi az, ami motiválja őket. 2017-ben egy hónapot töltöttem New Yorkban, jártam a jazzklubokat, mindent látni, hallani akartam, ami jazz. Körülbelül egy év alatt megkeresett tanári fizetésemet költöttem el ezalatt, mondjuk, ez nem volt nehéz. Viszont élőben halottam McCoy Tynert, Barry Harrist, Bill Charlapot, és olyanokat, akik hasonlóan jók, csak itthon senki nem ismeri őket.

Mint például?

Victor Gould vagy Sullivan Fortner.

Nem akartál kint maradni?

Azt mondják, odakint két-három évet el kell tölteni ahhoz, hogy egyáltalán elinduljon valami, de ez sem garantált. Az itthon kialakított életszínvonalat – noha egyáltalán nem élek nagy lábon – most már elképzelhetetlen lenne leváltani arra, ami ott várna rám, együtt lakni több emberrel, egyik hétről a másikra élni, és hasonlók. Talán, ha 20-22 éves lennék. Odakint beálltam jam sessionökre, még Roy Hargrove is beszállt néha egy-egy körre, és nem érdekelte, ha valaki rosszul játszott, mert nem azért szállt be, hogy ő, a nagy zenész maga mellé emeljen valakit, egyszerűen csak szerette a zenét, ezért még a leggyengébben zenélő alkalmi társait is megtisztelte.

Tálas Áron (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)

Viszont Svájcban állítólag még az utcán is játszottál. Ez igaz?

Régóta akartam az utcán zenélni, és tudtam, hogy a hangszerem miatt ez nem mindennapi dolog.

Az utcazenéről gitáros-énekesek, hegedűsök, harmonikások, esetleg különböző zenebohócok jutnak az emberek eszébe. Játszottam párszor Bázelben a Mittele Brücke-n, és egyéb helyeken, aztán mikor hazajöttem, ezen felbuzdulva Klausz Ádi dobos barátommal megalapítottuk a Sitmob-ot.

Az utcai zenélés mit töltött fel? A lelkedet vagy a pénztárcádat?

Inkább az előbbit.

Szerettem volna, hogy az emberek a plázákban hallható igénytelen zenék után halljanak valami mást.

Tartalmasabbat. Rengetegen megálltak, hallgattak minket, felvették a telefonjukkal, és ha csak tizenöt-húsz ember elkezdett később igényesebb zenék után kutatni, már megérte. Mert amúgy magától az megy el a jazzklubba, aki szereti a jazzt. Aki meg nem ismeri, annak nincs hol megismernie. Legfeljebb, ha belebotlik az utcán. Ezért is jó a JazzFest Budapest: növeli a figyelmet a jazz iránt.

Mindezek mellett a Készenléti Rendőrség Zenekarában is játszol. Miért?

Tanítottam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, és a Zeneakadémia Jazz Tanszékén, plusz magánúton is. Nagyon sok volt, a fejemből sem láttam már ki. Ma már csak a Zeneakadémián tanítok, illetve néha a Semmelweis-en orvostanhallgatókat tanítunk improvizálni. A váltás a Készenléti Rendőrségre adott volt, egy biztos pont az életemben. Jól tudjuk, hogy itthon két-három munkahely a minimum, ami sajnos kell. Nem mellékesen olyan kollégákkal dolgozom együtt, akikkel szívesen játszom a jazzklubokban is. Nekem az a lényeg, hogy zenélhessek.

Forrás: JazzFest Budapest

The Montreux Trio

Gayer Mátyás, Oláh Krisztián és Tálas Áron koncertje a JazzFest Budapesten

2025. május 5. 19:30, Eiffel Műhelyház

2015-ben három fiatal magyar zongorista jutott be a világ egyik leghíresebb jazz fesztiválja, a Montreux-i Jazz Fesztivál zongoraversenyének tízes döntőjébe. Ilyenre sem előtte, sem azóta nem volt példa. Tíz évvel a különleges sikert követően a három zongorista, Gayer Mátyás, Oláh Krisztián és Tálas Áron ismét egy színpadon zenélnek, ráadásul hárman egyszerre is zongorához ülnek.

Ezen a különleges estén a ritmusszekció is egyedi lesz.

Nagybőgőn az ír származású Conor Chaplin játszik, aki többek közt Billy Cobham, Keyon Harrold, Kit Downes, Jacob Collier, Bobo Stenson mellett is zenélt, valamint a dobok mögött az az amerikai Gregory Hutchinson ül, aki többek között Roy Hargrove, Ray Brown, Joe Henderson, Joshua Redman, Johnny Griffin, Jimmy Smith, Michael Brecker, John Scofield, Charles Lloyd, Diana Krall és John Patitucci mellett is játszott.