A sors, no meg persze a még nála is hatalmasabb parancsoló úr, az időbeosztás úgy hozta, hogy négy nap alatt három Budapest Tavaszi Fesztivál eseményre jutottam el a Müpában - hogy mint jazzrajongó tudósító vagy mezei fesztivál-látogató, az mindegy is. Nem ennek a rovatnak a témájába tartozik, úgyhogy csak megemlítem, hogy az új cirkusz műfajában komolyan bejelentkezett egy fiatal és sugárzóan ambiciózus magyar csapat. A Recirquel - Cirkusz az éjszakában, Vági Bence rendező és a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskolára épülő társulatának produkciója a BTF-en debütált, nagy sikerrel.
A produkció zenei szempontból is figyelemre méltó, az elektronikus zenei, hangsúlyosan mai részeket Fiddler (Terjék) Gábor, az akusztikus és szinte mindig pastiche-szerűen odatett darabokat Sárik Péter szerezte, utóbbi az egyetlen "élőben", a színpadon zongorán közreműködő zenész. A bennem korábban felmerült kérdésre egyértelmű választ kaptam: ennek az összművészeti műfajnak igenis helye van a Fesztivál Színházban, még ha az előadás egyes artista-számait összetartó dramaturgiának van is hova fejlődnie.
Ha már tavasz, akkor Le Sacre du printemps: Sztravinszkij műve éppen idén száz éves, de az én fülemnek ezt hiába mondom, nem hiszi el. Bizonyára hasonlóan fogta fel a művet a német Klaus Obermaier, aki 2006-ban Linzben mutatta be koreográfiáját. Az Ars Electronica Futurelab műhelyével közösen a technika segítségével transzponálták az egy szem szólótáncost - a Müpában a fantasztikus Julia Mach-ot láttuk - egy bonyolult, 3D-s kivetítő rendszeren keresztül - és persze a pódiumon, amint eltáncolja a darabot.
A kivetítő rendszer izgalmas lehetőségeiről, amelyhez ki is osztották a kellő, térhatású szemüveget, hosszan lehetne mesélni. A közönséget szinte teljesen felkészületlenül érő előadásnak óriási sikere volt, mert a technika önálló médiummá vált az alkotók kezében, akik építettek is arra, hogy a bekamerázott pódiumon mozgó táncosnőt és az alterált vetített képét egyszerre is lehetett figyelni. A polivalens, bátor és iszonyatosan sok munkával létrehozott előadással az egyetlen bajom, hogy ennek a műnek a koreográfiáját nehezen tudom elképzelni futás, nagy ugrás, sebesség nélkül: de ezeket a technikához alkalmazkodó méretű, kisebb pódium nem engedte meg. Értelmezésben ez viszont introvertált, belső folyamatokra redukált tavaszi áldozatot eredményezett, és a művet, úgy tudom, azért társas extázisként is érvényesen vitték már színre. A Keller András vezényelte Concerto Budapest az első részben egy ritkábban játszott Sztravinszkij-balettet adott elő, az Apolló a múzsák között címűt, ami hangulatilag jól vezette be a fő műsorszámot, de (tánc nélkül) nem tudta mindig teljesen lekötni a figyelmemet. Ehhez prelűdként játszották a 3. Brandenburgi versenyt, az eredeti kamara hangszerelésben, igazán szellősen, könnyedén és vidáman, de alig észrevehető apróbb pontatlanságokkal.
Az időpontok torlódása miatt sajnos nem jutottam el a Snétberger Tehetségközpont Thália-beli bemutatkozására. Ezzel lett volna ugyanis igazán kerek a Snétberger Ferenc-Richard Bona duókoncertről szóló történet, ráadásul Bona már a Müpában kilátásba helyezte, hogy másnap ő is fellép - nyilván meglepetésként, mert programjukban csak a pécsi, vasárnapi duókoncertjük volt meghirdetve. Snétberger bizonyára rekorder, a Magyar Érdemrend középkereszttel tavaly és régebben Liszt-díjjal kitüntetett előadóművész nyolcadszor lép fel a Müpában öt év óta, de mindig más felállásban. Ehhez azonban rögtön hozzá kell tenni, ami a zseniális gitáros számára első számú prioritássá lépett elő: a Veszprém megyei Felsőörsön két éve indult Snétberger Tehetségközpont (amiről szerveződésétől kezdve rendszeresen beszámoltunk) négy különböző koncerthez adta tavalyelőtt január óta az apropót Müpában.
Így azután a Bona-Snétberger duó sem volt még ezen a helyszínen: csak Vinacciával kiegészülve játszottak itt. Egészen más volt az az este: Bona a Nemzeti Hangversenyteremben pénteken vendégként úgy érezte magát, mintha "Ferenc" régi törzsklubjában játszottak volna - társalgott, ismételten a magyar pálinkát és a gulyást dicsérte, sztorizott, politizált (occupy alapon, némi populizmussal keverve), elmondta, hogy most már neki is a kisgyerekek tanítása a legfontosabb, és mindig újra elcsodálkozott azon, hogy a közönségből a karzatra, a háta mögé is jutott.
A kameruni származású basszusgitáros-énekes világsztár és Berlinben élő magyar barátja között az első néhány számban intim és - ütőhangszeres vagy fúvós nélkül - olyannyira visszafogott volt a művészi interakció, hogy szinte megfeledkeztek a közönségről. Különösen, hogy a bevezető új, meditatív Snétberger-kompozíció után néhány számban akusztikus gitáron duóztak. A több mint másfél órás örömzenélés során sokszor változtattak a "hangszerelésen", hiszen Bona samplerrel és más elektronikus eszközökkel is árnyalja basszusgitárját és énekét, méltán híres hangterjedelme és invenciózussága. Míg Snétberger (a szólóban játszott medley-ben is) a klasszikus gitár felfogásból indulva a latin harmónia- és ritmusvilágtól és a jazztől megtermékenyítve jutott el saját stílusáig improvizációiban és szerzeményeiben, Bona az ösztönös rögtönző, kis túlzással azt lehet mondani, hogy az ő world-music levesébe a téma nem is kerül bele, hanem rögtön annak egy variációja. Hangképzésük, ritmikájuk és ebből adódóan attitűdjük is más, Snétbergeré egyenes, a Nyugat-Afrikát zenei otthonának mondó Bonáé inkább parlando és persze off-beat, az eltérést keresi a szokásostól, a szimmetrikustól. Persze ez a kontraszt a koncert javára vált, és a magyar közönség boldogan, sőt önfeledten azonosult mindkét fantasztikus muzsikussal.
hírlevél
