A családja nagy árat fizetett azért, hogy zenével foglalkozhassanak, hiszen a házukat is eladták, és egy karavánnal járták az országot, miközben koncerteket adtak. Ezek az élmények hogyan hatottak a későbbi karrierjére?
A gyerekkori utazások, fellépések és mindaz, ami ezzel az életformával járt – beleértve a sikertelenséget és az időnkénti összeomlást – felkészítettek engem a későbbi tapasztalásokra, és segítettek abban, hogy jobb zenész legyek.
Tulajdonképpen ma is ugyanazt csinálom, mint amikor gyerek voltam: utazok és közben koncerteket adok.
Az egyetlen különbség csupán, hogy most szép hotelekben alszom és gyönyörű koncerttermekben játszom. Ez ugyanaz, csak egy másik szint, pontosan az, amiről kisfiúként álmodtam.
Gyakran idézi azt a momentumot az életéből, amikor először hallotta Chet Atkins játékát. Miért hatott önre olyan elemi erővel az ő stílusa és hogyan sikerült vele kapcsolatba lépnie?
Hétéves voltam, amikor Chat Atkinst a rádióban először meghallottam. Határozottan emlékszem a pillanatra, mert ez a sound senki máséhoz nem volt hasonlítható, annyira egyedi volt. Akkor azt mondtam magamban: „én is ezt a hangszínt szeretném elérni, így akarok játszani!” Ezzel ráléptem egy ösvényre, ami örökre megváltoztatta az életemet. Tizenegy évesen írtam neki egy rajongói levelet, és egy hónappal később kaptam választ egy nekem dedikált fotóval. Ez hihetetlenül felvillanyozott. Hosszú ideig leveleztünk, míg végül 1980-ban – amikor először jöttem Amerikába – találkozunk, és szinte egy család lettünk.
Köztudott, hogy ön dobolt is. Ez hogyan befolyásolta a gitárjátékát?
A dobolás sok más hangszerjátékot megsegít, mert ott rá vagy kényszerülve, hogy figyeld a körülötted zenélő embereket, miközben játszol. Engem azért is kezdett foglalkoztatni a dobolás, mert mindig is lenyűgözött, amikor láttam valakit, aki igazán jó ebben. Amikor pedig én magam ültem a dobfelszerelésnél, megtapasztaltam azt a semmihez sem hasonlítható, gyönyörű érzést, hogy milyen, amikor én diktálom a ritmust, a groove közepén vagyok, és mindenki felül erre a ritmusra. Később ezt a ritmikusságot akartam átültetni a gitárra is, ezért metronómmal gyakoroltam, míg végül rájöttem, hogyan helyettesíthetem a dobot a gitáron. Összefoglalva a dobolás segített abban, hogy gitározás közben is végig ügyeljek a tempóra. Szóval azt gondolom, érdemes lenne minden gitárosnak dobon tanulni, mert így egy más szemszögből lehet megtapasztalni a time-ot és a tempót.
Soha nem tanult hivatalos iskolai keretek között, a legtöbb tudást autodidakta módon szedte magára. Mit gondol, ez a fajta önképzés hatékonyabb lehet az iskolai tanulásnál?
Számomra elképzelhetetlen volt, hogy tanártól tanuljak, hiszen folyamatosan vándoroltunk. Ezért a bátyámmal mindenkitől tanultunk, akivel találkoztunk útközben, de alapvetően magunkat képeztük hallás után.
Ha meghallottunk valami érdekeset a rádióban, megpróbáltuk leutánozni. Ez a módszer nagyon jól megtanított bennünket arra, hogy gyorsan és hatékonyan memorizáljuk és vizualizáljuk az akkordváltásokat és fogásokat.
Ha hallottam egy dalt, el tudtam képzelni, hogy néz ki és mit csinál a gitáros játék közben. De mind különbözőek vagyunk és mindannyiunknak meg kell találnunk a saját tanulási módunkat. A legfontosabb, hogy mindig kísérletezzük, akkor is, ha tanárral dolgozunk.
Tommy Emmanuel (Fotó/Forrás: Tommy Emmanuel)
Igaz, hogy a mai napig őrzi azt a Maton Mastersound MS500 típusú gitárt, amit az édesapjától kapott gyerekként?
Igen, valóban. Az apám valószínűleg saját magának vette ezt a gitárt arra gondolván, hogy majd ő játszik rajta, de neki nem volt igazán zenei tehetsége. Szóval végül nekem adta, és ez lett az első valódi gitárom 12 éves koromban, de aztán 16 évesen átváltottam egy Fender Telecasterre, és azóta is ez a kedvenc elektromos gitárom.
Ha jól tudom, a stúdiózás során is mindig próbál spontaneitást csempészni a dalokba.
A stúdióban is próbálok úgy játszani, mintha az egy élő koncert lenne, de fontos különbség, hogy egy koncerten sokkal ráérősebb az ember, lehetőség van akár húszpercesre is elnyújtani egy dalt. A stúdiózás során számolnod kell azzal, hogy a zenédet majd egy kávézóban, vagy az autóban fogják hallgatni az emberek – ilyenkor az a feladatod, hogy elmesélj nekik egy történetet, majd ha vége, jöhet a következő. Ilyenkor az egyetlen célom, hogy ezt a történetet jól mondjam el, és ezért az improvizáció is korlátok közé van szorítva.
A színpadi műsoromba viszont mindig beépítek olyan dalokat, amik lehetőséget biztosítanak az improvizációra, mert meggyőződésem, hogy az emberek szeretik látni, ahogy az előadó a színpadon kitolja a határait.
Szóval én is próbálom feszegetni a saját határaimat minden alkalommal, amikor a színpadon vagyok. Mert ki tudja, lehet, hogy az az utolsó alkalom.
Tavaly hunyt el a bátyja, Phil Emmanuel, aki szintén tehetséges gitáros volt. Milyen volt a kapcsolatuk zenészként és emberként?
A bátyámmal egész gyerekkorunkban össze voltunk nőve. Idősebb volt nálam, tehát mindenben egy kicsit előrébb járt: fejlettebb volt a zenei hallása, jobban gitározott. Ha tanult egy új dalt, mindig megkért, hogy játsszuk el együtt. Hihetetlenül nagylelkű volt és egy igazi jó testvér, aki az iskolában is mindig megvédett, amikor más srácok bántani próbáltak.
A munkakapcsolatunk is harmonikus volt, annak ellenére, hogy meglehetősen különbözött a zenei ízlésünk.
Viszont nagyon különleges dolgok születtek abból, ahogy a két különböző ízlést egy zenében ötvöztük. Szóval nagyon hiányzik nekem, de csinálnom kell a dolgomat, mert ő is ezt akarná.
Legutóbbi, Accomplice One című albumának leírásában az szerepel, hogy ez az album az ön zenei sokféleségének a lenyomata is, amihez különböző műfajokat képviselő énekeseket kért föl. Mi volt a célja ezzel a lemezzel?
Kollaborálni szerettem volna a kedvenc énekeseimmel és mindezt akusztikusan, élőben rögzíteni. Ezért rengeteget utaztam. Egyes felvételeket Angliában készítettünk el, másokat Kubában és volt, amit Amerikában. És a végén összeraktuk egy albummá.
Ön az egyik legismertebb képviselője a fingerpicking technikának, amelynek jellemzője, hogy egyszerre több szólamban szólal meg a hangszer: egyszerre játssza a basszusmenetet és a dallamot. Ezzel a technikával sok-sok zenészt inspirált. Követi azokat az oldalhajtásokat, amilyen irányba fejlődött ez a stílus?
A fingerpicking csak egy része annak, amivel foglalkozom. Rengeteg különböző stílusban játszom és próbálok nem a technikára koncentrálni. A technika láthatatlan. Engem sokkal inkább az foglalkoztat, hogy megtaláljam a következő jó dalt, és csak azután jön, hogy megpróbálom azt tökéletesen eljátszani. Tehát a technika csak arra szolgál, hogy minél jobb érzéssel tudjam eljátszani a dalt. És hát a gitár egy nehéz, bonyolult hangszer, ami folyamatos kihívások elé állít engem. Másrészt rengetegféleképpen lehet megközelíteni a gitározást. Én például nem követek egyetlen konkrét stílust sem, ami nem jön természetesen. Úgy kell játszanom, hogy őszintének érezzem magam közben. Ha megpróbálnék mondjuk Andy McKee drifting stílusában játszani, nem lenne hiteles. Andy remekül csinálja, ugyanakkor ő nem játszik úgy, ahogy én játszom. Fontos, hogy elismerjük egymást, de megengedjük magunknak, hogy azok legyünk, akik vagyunk és úgy játsszunk, ahogy. Azt gondolom, sok fiatal zenész célt téveszt, amikor nagyon hatásos technikai truvájokat ad elő. Hiszen mi az, amit a hallgató vár tőlünk? Egy történetet, egy mesét szeretnének hallani, ami megindítja.
Az a zenész, aki semmilyen érzelmet nem vált ki a hallgatóságból, nem jól végzi a munkáját, csak mutogatja magát. Gondolkodj jó dalokon, jó dallamokon, és izgalmas történeteken!
Mit fogunk hallani öntől november 10-én Budapesten?
A saját – zenének és a közönség szórakoztatásának dedikált – életemet próbálom 90 percbe összesűríteni. Igyekszem majd a legjobb formámat adni, de ezen túl ötletem sincs most még, hogy mit fogok játszani. Mégis nagyon várom a budapesti koncertet, mert akárhányszor játszottam itt, mindig csodálatos élmény volt.
hírlevél
