Feltételezem, hogy az olvasó ismeri Tony Lakatos művészetét, ezért csak arra emlékeztetek, hogy a kiváló magyar szaxofonos Hessen tartományi közszolgálati rádió big bandjének szólistájaként 1981 óta stabil helyen tartózkodik, és ez a hely az európai mainstream jazz élvonalában található. Saját kisegyütteseiben régóta fantasztikus, New York és az öreg kontinens legjobbjai között számon tartott zenésztársak szerepelnek. Felejthetetlen számomra Kirk Lightsey, Joanne Brackeen vagy Dave Kikoski fellépése vele Pesten, hogy csak a zongoristákat emlegessem.

Szeptember közepi koncertjére bemelegítésként elővettem három utolsó megjelent CD-jét (The Coltrane-Hartman Fantasy vol. 1 - 2010; HomeTone 2011, Standard Time - 2012), egy negyediket pedig csak megemlítek: ez a Porgy and Bess (2009) - mindegyiket a Skip Records német kiadó jelentette meg. Ez utóbbi nagydíjas duplalemezről csak azért nem írok most, mert lehetetlenség szépségeit egy teljes cikknél rövidebben számba venni, és mert a szaxofonos ezt a Frankfurti Rádió Bigbandjével vette fel. Hosszú idő után végre megint az aktuális felállású kvintettjével látogat haza a szaxofonos, amelyben egy német ritmusszekció: Michael Flügel, Thomas Heidepriem és Jean-Paul Höchstädter hallható - a két utóbbi, a bőgős és a dobos Lakatos kollégái a rádiós big bandben. A másik fúvós szólista az amerikai John Marshall trombitás, aki szintén régóta tagja egy német közszolgálati rádió jazz-zenekarának, a kölninek. Marshall és Lakatos így szólóznak egymás után (amatőr felvétel, de óriási a hangulat):

Lakatos az a fajta szaxofonos és zenekarvezető, akinél mindig Standard Time van, vagyis álmából felkeltve is káprázatosan meg tudja „rázni" a jazzrepertoár örökbecsű darabjait. A magától értetődőségnek, a természetességnek ezt a fokát, amit ő mutat ezen a lemezen, csak kevesen érték el. Mintha csak levegőt venne. Minden megszólalása mögött azt érzem, hogy ezt nem is lehetne másképp mondani. Az All or Nothing At All, az első szám középtempóban ezt rögtön úgy exponálja számomra, hogy: „Adj bele mindent, különben bele se kezdj! Viszont ha mindent beleadsz és izzadtságszaga lesz, gyorsan tedd le a hangszert!"

A híres zongoristák helyét Lakatos együttesében ezúttal a nem kevésbé híres Jim McNeely tölti be úgy, mintha mindig is Lakatossal játszott volna. A dobos Nussbaum Lakatosnak, a bőgős pedig Nussbaumnak régi kollégája. Standardeznek, nem átallnak olyan elcsépelt számokat is elővenni, mint a Michelle a Beatlestől. Csakhogy ennyi mesterségbeli tudás, ízlés és mélyreható anyagismeret mellett szinte bármi arannyá válna a kezükben. De nagyon is tisztelik is ezeket a standardeket, és persze egymást, nem mindegy, mit játszanak. A kedvencem a lemez közepén elhelyezett Thad Jones-szerzemény (a címe Love Walked In - de visszafelé leírva). Tenoron dolgozik a zenekarvezető, elég keményen veszi kézbe a dolgokat, a négyezésnél már magasan szárnyal. A visszatérésre úgy húzza be a féket, hogy előredőlünk - és úgy maradunk. Jön a következő szám, amin viszont Lakatos szopránon folytatja az elbűvölést - fuvolaszerű sejtelmességgel. Ó, de hát ez a Michelle! Igen, standardeznek. Lenyűgözően.

A HomeTone és a Standard Time között az a döntő különbség, hogy ez nem kvartett-, hanem kvintettlemez. A zongorista a Torontóban élő, nagy karriert befutó magyar, Botos Robi. Bob Hurst és Billy Drummond egészítik ki a ritmusszekciót, a trombitás pedig Axel Schlosser. Robi és Alex egy-egy számot írtak, de ez Tony szerzői lemeze. Jellegzetes és minden szempontból irányadó a Dark Passengers, a kezdőszám. A szerzemény tesz egy-egy főhajtást a Blue Note korszak-beli klasszikus kvintettek stílusa felé, de inkább a film noir híres darabjainak kísérő zenéjét idézi, ugyanígy a Kovalam című szám is, de mindezt tökéletesen mai hangszerelésben kell elképzelni. Álljon itt egy olyan felvétel, amelyen ezt a saját szerzeményét Tony Lakatos Bobby Martinez együttesének vendégszólistájaként játssza, az első szóló is az övé.

Van egy kis huncutkodás is a lemezen, több átvezető, rövid tracken sistergő tempóban feltűnik, majd nagyon hamar eltűnik, kiúszik a hangképből a zenekar - távolságtartást ad ez a zenének, a negyedik ilyen átvezető pedig egyben egy játékos lezárás is. Lakatos művészetében mindig megfontolás, művészi válaszkeresés témája, hogy a nagy elődök, a legendás jazz-alkotók után ő maga és nemzedéktársai mit tudnak felmutatni. Erről a kérdésről sokat gondolkodik, egyszer, hosszú évekkel ezelőtt, egy vele készített interjúmban azt mondta: a jazz gyönyörű szép nő, de halott, amivel főleg arra célzott, hogy nem érhetnek a fiatalok a mesterek nyomába.

Különösen akkor vetődik fel az ilyenfajta önvizsgálat, kritikus viszonyulás, ha „sztenderdezik" az ember, vagy ha egyenesen „tribute" lemezt készít, mint amilyen a Coltrane és Hartman szerepét felöltő, vagy másképp mondva, éppen a legendájukat megidéző projekt. De Lakatos és Mahogany, meg a lemezen őket kísérő Thomas Rückert, Henning Gailing, Martijn Vink ritmusszekció nem egyszerűen újrajátszották a jazztörténet egyik nagy pillanatát, nem vették elő újra szépen sorban azt néhány standardet, amelyet ők annakidején műsorra tűztek. Hanem azokat próbálták megtalálni, amelyeket műsorra tűzhettek volna, ha további felvételeket készítettek volna. De bevállaltak olyat is, ami megvalósult a két klasszikus előadásában:

Kevin Mahogany baritonénekes Gregory Porter váratlan befutásáig uralta a mezőnyt, és persze attól nem lett kevésbé művészi, hogy egy jól marketingelt másik énekes került pozícióba. Mahogany már a Budapest Jazz Orchestrával is dolgozott egy emlékezetes lemezen. A Tonyval 2009 nyarán felvett lemez a szóban forgó Lakatos-lemez közül a legintimebb. Persze akad rajta nagyon húzós, hátradőlős groove is, mint például az A Night In Tunisia, amely a Coltrane-életműben is kitüntetett helyet foglal el. Mivel ez a korong még viseli a Vol. 1. alcímet, ezért bízom benne, hogy a Skip Records erejéből futja majd a folytatásra is.

Bármelyik lemez anyagát boldogan meghallgatnám a három közül klubban vagy koncerten, de ha Tony szerzői, zenekarvezetői és szólista erényeit együtt akarnám a leginkább kiélvezni, akkor a HomeTone-t választanám. Hosszú idő utáni első ilyen itthoni koncertjére ő is főleg erről fog válogatni.