Drága Andris, hányszor könyörögtünk Neked, hogy vigyázz magadra! Sokáig volt sötét felhő a fejed fölött, és sokan féltettek Téged. Persze most már bevallhatom - kár lenne a gizda szövegért -, valójában ilyenkor magunkat féltettük gyarló módon - magunkat, hogy mi lesz velünk, ha elveszítünk egy akkora zenészt, amekkora Te vagy. Végül itt hagytál minket, nekünk pedig most fáj. De az űrnél, amelyet magad után hagytál, döbbenetesebb a coda, amely a Zenédet zárja. Ahogy végigimprovizáltad az életed, úgy szülte egy pillanat a halálod is.

Nem biztos, hogy én vagyok a legavatottabb személy arra, hogy méltassalak Téged. De ismertelek, a barátom voltál, és úgy hiszem, te is barátként néztél rám. Kölcsönös tisztelet volt kettőnk között, amire te nyilvánvalóan méltóbb voltál, mint én. A dráma az, hogy mindenki tudta ezt Rólad, mindenki tudta, ki is vagy valójában - korunk öt legjobb magyar dobzenésze közül az egyik -, talán egyedül Te nem. Valahogy mintha mindig kevésnek érezted volna magad, mindig többet akartál tudni, mindent szerettél volna egyszerre. Zenei mindenevő voltál, méghogy csak jazzdob...? Tapanoztál bolgár zenekarban, dzsembéztél afrikaiakkal, tabláztál, kandzsiráztál indiai zenészekkel. Meghallgattad az összes zenét, elolvastad az összes szakkönyvet, megtanultad az összes oktató DVD-t. Mély alázat volt Benned a zene és a ritmus iránt. Utolsónak érezted magad, így kerültél az elsők közé.

Tudtad, hogy keleti zenével foglalkozom, így lettünk barátok, lenyűgözött Téged ez is - mi nem? Amikor összefutottunk, kötelező volt leülni gyakorolni: kézzel számoltuk az indiai tálákat, szájjal pörgettük a ritmusnyelvet, a konnakolt - versenyeztél, véresen komolyan gondoltad. Mindegy volt, a Müpa színpadán játszol Kurt Rosenwinkellel, jam sassionön rázol a Jedermannban, a BJC-ben, vagy egy cimborával gyakorolsz otthon, a Jedermann udvarán vagy a Gödör teraszán. Mindent tudni akartál, jobb akartál lenni, és ezt a küzdelmet a lehető legsportszerűbben vállaltad. Olyan voltál, mint egy igazi jazz-zenész - hát persze, hogy az is voltál, de még mekkora!... de minél inkább örvénylett a fejedben, annál kevésbé hitted el magadról. Hogy miért, azt senki se tudta - csak azt látta mindenki, mit okoz ez a feszítő küzdelem Benned, és hova sodornak Téged belső félelmeid.

Andris, elmondtam már Neked ezt is párszor, de talán most megérted, tudnod kell: mindenki nagyon szeretett Téged. Tűz volt körülötted, és mi sem jelzi jobban a szeretetet a tűznél. Ha elhitted volna, csak egy picit elhitted volna, mit jelentesz nekünk... Aggódva figyeltük, hogyan és merre alakul a pályád az utóbbi pár évben. Törékeny személyiséged - amelyből lenyűgöző tehetséged is táplálkozott - arra predesztinált, hogy olyan sorsod legyen, mint a legnagyobb üstökösöknek, Parkernek, Bakernek, Pastoriusnak. De te magasról tettél a bevett klisékre - könyörgöm, amit egyszer már eljátszottak, azt jazz-zenész nem játssza újra. Így hát most végül itt hagytál minket... mi pedig tátott szájjal viseljük az utolsó katarzist, amit okoztál: az internet hősként búcsúzik Tőled, aki balesetben életét vesztette, miközben mások életét akarta menteni.

Azt hallottam, előző este, amikor Joe Lovanóval játszottál Debrecenben, újra fantasztikus voltál. Teljesült egy újabb álmod. Eggyel közelebb kerültél ahhoz, hogy megértsd... Hogy elhidd, az életed nélkül mennyivel kevesebb lett volna a miénk. Ugye már érted? Ugye már elhiszed? Akkor leszerelheted a cintányért - nyugodj békében, Andris.