Tóth Viktor: „A pillanat szabadsága érdekel”

- Milyen szerzemények fognak szerepelni a Tóth Viktor Tercett új lemezen?

- Szerettem volna kikristályosítva megörökíteni a Tercett nyolcévnyi munkáját, úgyhogy régebbi és újabb szerzemények is szerepelnek a lemezen. Persze egy jazz-zenekar esetében nehezen értelmezhető az, hogy mi új és mi régi szám. Ezek a nóták ugyanis úgy működnek, mint a népdalok, amik folyamatosan változnak, és az aktuális interpretációtól függ a milyenségük. A Tercett esetében pedig épp az a legfőbb vágyunk, hogy soha ne ismételjük önmagunkat.

Ebből a szempontból a lemez olyan, mint egy fotó: ma így nézel ki, holnap pedig egy másik ruhában teljesen máshogy.

Talán pont ezért lett a lemez címe, hogy But Inside.

Tóth Viktor

- Pontosabban mit takar a lemez címe?

- Én ezt a lemezt egy daloskönyvnek szánom: nagyon melodikus számok vannak rajta, de mi pont azzal foglalkoztunk, hogy egy dallam hányféleképpen tud megszólalni.

Igazából nem is az a kérdés, hogy mit játszunk, hanem, hogy miért.

Amikor elkezdünk kidolgozni egy számot, akkor például arról beszélgetünk, honnan jön az az energia, ami le van fektetve abban a kis dallamban. Merthogy a zenésztársaim, Hodek Dávid dobos és Orbán Gyuri bőgős olyan magas szintű muzsikusok, hogy ugyanazt a dallamot százféleképpen el tudnák játszani. Nemrég például hoztam egy számot, aminek az a címe, hogy A kakukk. Ez gyakorlatilag egy Sonny Rollins-féle calipso, ami önmagában egy unalmas latin nóta lett volna. De elmeséltem, hogy ez a szám arról szól, hogy a kakukk beletojja idegen madarak fészkébe a tojást, és mondtam nekik: „képzeljük el azt a feelinget, hogy egy galamb hazarepül és ott van egy tojás”. Egészen másképp játszotta a zenekar azt a latint, amikor arra kellett gondolni, hogy ez a szám egy felbosszantott, tenyeres-talpas galambról szól, aki megint talált egy kakukktojást a fészkében.

- Most, hogy említetted A kakukk című számot, eszembe jutott egy másik szerzeményed, Az Albatroszok szerelme . Gyakran inspirálódsz a természetből?

- Szerintem bármi szolgálhat inspirációul, de az biztos, hogy sok időt töltök a természetben, mert ott rend van: harmóniában van a kakukkszó, a trágyarakás mellette, a születő facsemete és a villám által kivégzett korhadt fa, tehát az élet és halál egyszerre van jelen. Weöres azt mondaná erre, hogy „az örök mérték szerint van minden a természetben”. Mi megpróbálunk úgy muzsikálni, hogy betartsuk ezt a szabályt: a megírt rész és az improvizatív rész aránya például valamifajta belső örök mérték szerint tudjon működni. A másik, amit a természetből tanulok, az a diverzitás, vagyis az a sokféleség, ami például megjelenik a zöld színben. Az erdő fái zöldek, de hányfajta zöld, hányfajta forma létezik.

Én ugyanerre törekszem minden egyes koncerten: egy-egy új árnyalatot felmutatni ugyanabból a színből.

Tóth Viktor (Fotó/Forrás: Csendes Krisztina)

- Ritka, hogy egy jazz-zenekar nyolc évek keresztül együtt maradjon változatlan felállásban. Meg tudjátok még lepni még egymást úgy, ahogy azt az előbb említetted?

- Engem mindig is a working band működés érdekelt.

Ha három ember folyamatosan együtt gyakorol, próbál, zenét hallgat, utazik és beszélget nyolc éven keresztül, attól a kommunikáció olyan magas szintre kerül, hogy szinte már működik a telepátia, a gondolatolvasás, és pont ezért bármi megtörténhet.

A másik pedig, hogy én minden számot a játszókra írok. Tudom, hogy Orbán Gyuri hogyan bőgőzik, Hodek Dávid hogyan dobol, Gareth Williams milyen színű harmóniákat fog majd az én leírt harmóniáimhoz, és azt is tudom, hogy az én hangszínemen hogyan szólal meg egy téma. És azt gondolom, hogy ezek nélkül az elemek nélkül nem működne a zeném. Ornette Coleman is ilyen zeneszerző volt: az ő számai nem számok, az az ő zenéje. De szerintem John Coltrane Love Supreme albumához sem lenne szabad hozzányúlni, mert azok nem számok, az egy ima, az egy érzetnek a lenyomata. Nem játszásra való. Ugyanígy, ha valakinek nincs olyan kapcsolata a kakukkal, amiről én beszélek, akkor A kakukk egy gyenge nóta lesz.

Tóth Viktor Tercett (Fotó/Forrás: Csendes Krisztina)

- Hogyan zajlik nálad a komponálás?

- A komponálás folyamata olyan, mintha üzenetet kapna az ember, „pittyen a telefon”, eszembe jut egy hangulat. Lehet, hogy ez még csak két hang. Utána nem a dallammal foglalkozom, nem a zeneszerzői eszközökkel kezdek bíbelődni, hanem inkább próbálom ezt a hangulatot fenntartani magamban. Olyan, mintha ez a dallam már meg lenne valahol írva, csak vissza kell hallgatni, meg kell várni, hogyan folytatódik. Másrészt a jazzben sok irány van, de engem mindig is a dallamos zene érdekelt. Ami szép, amit el lehet játszani, amit meg tudok formálni. Sok jazz-zenész arra törekszik, hogy úgy formálja meg a témákat, hogy folyamatosan változtatva, improvizálva a pillanatba oltsa azokat. Én szeretném úgy megírni a dallamot, hogy az önmagában is működjék.

- Mennyire fontos az neked, hogy azokat a történeteket, amiket elmesélsz most, a hallgató is tudja, ismerje, megérezze, megértse?

- Szerintem ez önmagában is átjön. De ahogy öregszem, egyre inkább mélyül bennem az a vágy, hogy az embereket felébresszem. Szeretném őket kimozdítani abból a rutinból, hogy befizetnek egy koncertre egy jegyet, beülnek, megisszák a rosét, majd hazamennek. Fontos lenne, hogy éljük meg a pillanatot, figyeljünk oda, gondolkozzunk el, menjünk mélyebbre. Rájöttem, hogy azért is hallgatnak kevesen jazzt, mert nem képzettek ahhoz, hogy jazzt tudjanak hallgatni. És azt érzem, hogy nekem jazz-zenészként tennem kell ez ellen. Ezért csinálok Könnyen érthető jazz címmel workshopokat, ahol elmesélem, hogy az afrikai táncnak és dobolásnak mi köze van a Chris Potter szaxofonozásához, John Coltrane intonációs technikájának mi köze van a polgárjogi mozgalmakhoz, és Charlie Parker frazírvilágának mi köze a feketék elnyomásához.

Be akarom bizonyítani az embereknek, hogy a jazz nem kakofónikus macskazene,

csak eddig nem volt meg a kellő figyelem és képzettség a befogadásához.

- És a koncerteken milyen eszközökkel tudod közel hozni az emberekhez a zenét? Hogy éred el ezt a magas szintű figyelmet?

- Mostanában például gyakran játszunk a koncert végén egy közönség énekeltető számot. Ezzel az a célunk, hogy a nézők megtapasztalják, bármit el tudnak ezt énekelni.

Amikor először eljátszom ezt a dallamot, és rájuk mutatok, hogy énekeljék, akkor azt mondják: „á, csak viccelsz!”.

Akkor lelassítom szépen, tizedes tempóba, és addig nem megyünk tovább, míg ezt a nehéz részt nem tudja mindenki. Ez Kapolcson például úgy sikerült tavaly, hogy koncert után még 25 percig énekelte a közönség. Ez nagyon fontos mintája ebben a világban való foglalatoskodásnak: nagyot kell merni álmodni, tenni kell érte nagyon sokat, és nem szabad sosem feladni. Engem a szaxofonozásban is ez vezérel. Stravinsky is derékig állt az összegyűrt vázlatokban, mert nem volt elégedett a dallamaival, Coltrane is tíz órát gyakorolt, azért, hogy határtalanul, szabadon tudjon játszani. Szerintem mindenre képesek vagyunk, csak az a kérdés, mennyire tiszta bennünk a vágy, mennyire vagyunk alázatosak, mennyire akarunk tenni a célunkért.

Tóth Viktor (Fotó/Forrás: Csendes Krisztina)

- Számodra nem volt soha olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy az a cél, amit kitűztél magad elé, túl messze van?

- A jazzben való fejlődéshez szerintem egy nagyon fontos szükségeltetik: be kell látni a legelején, hogy az álmaimhoz közel kerülni egy embertelen nehéz dolog.

Ha ezt egyszer belátja az ember, be kell tenni egy betonszarkofágba, és nem szabad vele tovább foglalkozni. Ugyanis ahányszor arra gondolok, milyen nehéz ez, annyiszor átérzem, és annyiszor szívja el az energiámat attól, hogy előre tudjak menni. Sokat gondolkoztam például azon, hogy Hamid Drake mesterem hogy képes arra, hogy Amerikából iderepül, rögtön a soundcheckre megy, beáll, utána egy hatalmas, energikus koncertet csinál, utána még reggel 5-ig beszélget a lelki fejlődésre vágyó emberekkel, majd elrepül egy másik városba, ahol ugyanez történik. Hogy-hogy nem vész el az energiája? És rájöttem, hogy azzal foglalkozik, hogy adjon, és minél több energiát ad, annál több lesz. Tehát szerintem így van a zenei fejlődéssel is. Én minden pillanatomat annak áldozom, hogy adni tudjak a zenémmel, és ezért van energiám fejlődni is.

- A Tercett felállásával kapcsolatban korábban azt nyilatkoztad, azért nincs benne harmóniahangszer, mert az túlságosan megköti a zenét. Most mégis meghívtátok Garreth Williams walesi zongoristát a lemezre. Miért?

- Londonban találkoztam vele egy magyar-lengyel jazzfesztiválon, ahol londoni ritmusszekció kísért engem. Köztük volt Garreth Williams, aki hihetetlen nyitott és nagyon érzékeny ember. Az a mód, ahogy ő a harmóniákat kezeli, amilyen zenei ars poeticával rendelkezik, az nagyon közel áll az én szívemhez.

Ami fontos, hogy nemcsak nagyon szépen tud játszani, de hallgatni is tud,

teret adni különböző dolgoknak. Azt éreztem, hogy a belső rezgés is stimmelni fog Dáviddal és Gyurival, és így is lett. Nagyon jól működött a közös munka, de így is lesz a lemezen egy szám, amikor megkértem, hogy ne zongorázzon. Egy magyaros nótáról van szó, és azt gondoltam, hogy egy walesi zongorista nem annyira érzi azt a hortobágyi, gyimesi érzésvilágot.

Tóth Viktor (Fotó/Forrás: Csendes Krisztina)

- Miért jó ez a forma, hogy élő koncertfelvételként rögzítettétek a lemezt?

- Mert veszélyes!

Mert egyszer játsszunk mindent, és hogyha be is csúszik valami hiba, akkor is igaz, egyenes, nem egy százszoros utómunkával megcsinált dolog. Így játszunk, és ez olyan, mint egy fotó. Mint szerző vagy játszó bizonyos pontokon érzem, hogy utólag máshogy játszottam volna, de akkor ez volt igaz. A pillanat szabadsága érdekel, és ez a lemez a pillanatot rögzíti. Ez a muzsika nem akar olyan lenni, mintha a Branford Marsalis csinálta volna, vagy Avishai Cohen, ez olyan akar lenni, amit mi tudunk csinálni, se több, se kevesebb. Egy kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.