The Manhattan Transfer (Fotó/Forrás: Posztós János)

A Manhattan Transfer négy és fél évtized óta a vokális jazzegyüttesek közül talán a legnépszerűbb, keresztül-kasul bejárták a világot, és többször is divatot teremtettek. 1972-ig kell visszamenni, hogy a Manhattan Transfer alapításáról beszéljünk: az akkor taxisofőrként kenyerét kereső Tim Hauser, akinek volt már szerepe egy tiszavirág-életű együttesben ezen a néven, utasának, a szintén a show business felé kacsingató Laurel Massénak (szoprán) beszélt arról, hogy milyen együttesről álmodozik. Janice Siegel (alt), majd a musical énekes (tenor), Alan Paul csatlakozásával létrejött a kvartett. Massé viszonylag hamar kivált, az ő helyét töltette be Cheryl Bentyne, a világhírt már ez a négyes betonozta be. Amint arról már sokan értesültek, 2014. októberében az utolsó napokig aktív Hauser egy váratlanul súlyosra fordult betegségben elhunyt. Amikor a veszteséget kiheverték, a tagok egy viszonylag gyors procedúra során Trist Curlesst választották be maguk közé.

A nagy cezúra óta első magyarországi koncertjükön számomra nem csak az volt nagy kérdés, hogy az új tag mennyire tudott beilleszkedni, hanem az is, hogy megvan-e a tagokban még az az erő és lendület, vokális és színpadi hatás, amivel nem csak régi közönségüket tudják megőrizni, hanem újat is tudnak szerezni. Bár igyekeztem várakozásaimat nem túl magasra srófolni, azért számomra a TMT örökké etalon marad. Már 1985-ben hallhattam egész estés gálájukat, egy egyetemi lap számára cikket is írtam róluk – ez volt az első koncertkritikám. A közben eltelt három évtizedben is nagyon figyeltem rájuk, azóta itthon is szerepeltek, és újra hallottam őket külföldön is, a Take 6-szel dupla koncerten a bécsi jazzfesztiválon, akkor is jól kiállták az összehasonlítás kemény próbáját a harmóniailag náluk modernebb és korban fiatalabb vokállal.

A Manhattan Transfer magát négyszólamú énekegyüttesként definiálja kezdettől fogva, hogy ebbe sok stílus beleférhessen. Zenei sikerreceptjei közül sokat feltálalt, de nem mindent, az megfeküdte volna a közönség gyomrát, hiszen oly sok mindent főztek ki hosszú pályájuk alatt. Gondolom tudatosan, mivel jazzfesztiválra kaptak meghívást, néhány koncept-albumuk, a hetvenes meg a kilencvenes évekből kimaradt, a legtöbb koreográfiáról és színpadi elemről is lemondtak. A szvingkorszak klasszikusaival alapozták meg a hangulatot, már az is frenetikus volt, ahogy, miután a kísérő trió elhelyezkedett a színpadon, ők a bevonulás előtt elkezdtek énekelni. Vonattal jöttek, a szvingkorszakra jellemzően: Tuxedo Junction, majd autóba szálltak: Route 66, és megvillantották a szövegeik ironikus, sőt novellisztikus erényeit is: The Duke of Dubuque. A következő Ella Fitzgerald-főhajtás, How High the Moon/A Tisket a Tasket, után jött az első igazi vokalizálás: a Count Basie-zenekar Topsy-ját énekelték szöveggel. Viszont erre a felfogásra jellemzően nem csak a strófákat, hanem a híres hangszeres szólókat is, ami eleve óriási bravúr énekesek részéről. Az Alan Pault először élőtérbe állító Dzsungel könyve-betétdal után az Air Mail Special (Benny Goodman és Lionel Hampton) zárta ezt, a jazztörténeti bevezetővel is felérő szakaszt.

A kvartettnek ugyan már csak két (plusz egy) alaptagja maradt az eredeti felállásból, de hosszú fennállásának egyik titka, hogy amikor már kikezdhetetlen volt a nimbuszuk a nyolcvanas években, az énekesek fokozatosan elkezdték építeni szóló karrierjüket is. Alan Paul például az ötvenes évek dúbápjában, búgattyús, vadul vibráló és moduláló hangzataiban érzi magát leginkább otthon, szólói az együttessel vagy anélkül sokszor ezt a világot hozzák.

The Manhattan Transfer (Fotó/Forrás: Posztós János)

Most is így tett, de a Shu-Bop címmel (csak online megvásárolható) albumról sajnos nem a címadó számot, hanem az All of a Sudden (My Heart Sings) című nótát énekelte, azért ezzel is tovább színesítve a hangulati spektrumot. Ezután a hihetetlen magasságokba felugráló, sokszor aranyosan affektáló Cheryl Bentyne szólózott, a Señor Blues című, latinos ritmusú Horace Silver örökzöldben. Az az igazság, hogy olykor öncélúnak gondolom ezeket az előadói gesztusait, de pont ebben a számban ezekből kevesebbet mutatott, viszont megint kis mini-drámát hallottunk. A TMT óriási gondot fordít arra, hogy a darabok önmagukban is mindig mondjanak valamit, hogy kifejtsék a történet, az érzés, a drámai szituáció összes részletét. Persze odafigyelnek az egész koncert dramaturgiájára is, nem érik be annyival, hogy most két gyors volt, akkor jöjjön egy lassú... Ennek jegyében a dörzsölt latinos ritmika után Janice Siegel szólózott. A Billie Holiday által híressé tett You Don't Know What Love Is című örökzöldet annyira más felfogásban adta elő a híresen szerencsétlen sorsú klasszikushoz képest, amennyire csak lehet. Emancipált, öntudatos, a férfi hangszerekkel, a bevezetőben elképesztő színvonalon a nagybőgővel duóban improvizáló interpretációja az első fénypont volt – vokális teljesítménye a közönségből ujjongást váltott ki. Ehhez képest levezetésnek hatott Trist Curless rockabillyje, a negyedik szóló a sorban. Az énekes a Transfer előtt is már sokat szerepelt vokálokban, egyet (m-pact) maga is vezetett, de zenei rendezőként és producerként a legnagyobb nevű vokálok foglalkoztatták már (Take 6, New York Voices). Itt azért megmutatta, hogy mind hangszínben, mind hangmagasságban méltó új tagja a zenekarnak – sőt, talán még lezserebben és nagyvonalúbban is bánik a hangjával, mint az alapító, akinek a lábnyomába lépett –, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy ugyanolyan kreatív és színes egyéniség, mint Hauser volt. Mindenesetre pompásan scattel, muzikalitása világszínvonalon áll, és az együttes neki köszönhetően ki tudja magából hozni a maximumot.

A koncert csúcspontját minden szempontból a Sing Joy Spring – The New JuJu Man majd valamivel később a Brasil című lemez egyik pompás darabja ( Bahia De Todas As Contas ) képezte. Néhány perc alatt, már egy bő óra után párját ritkítóan változatos és zeneileg abszolút pontosan odatett darabokat hallottunk, eleve szellemes hangszerelések felfrissített változatait. A Spring-ben Clifford Brown zenéjéhez Jon Hendricks, a „vokalizáló” szövegírás atyamestere, a TMT mentora írt szöveget – ezek egyébként gyakran a jazztörténet legendás különceinek viselt dolgait tárgyalják, persze az őszinte rajongás hangján. Ebben a darabban, amelyre a zenekar Grammy-díjat is kapott, Siegel teljesítménye egy kicsit a három társa fölé emelkedett, holott beszédhangján hallatszott, hogy épp aznap nem volt száz százalékos. A Tutu (JuJu) dallamát Marcus Miller alkotta meg, Miles Davis ezzel érte el utolsó korszakának egyik legnagyobb sikerét. A hagyományos melódia nélküli szám merő jazz-rock tobzódás, amelyben a Manhattan Transfer tagjai lubickoltak, pont úgy, ahogy a slágeresebb Birdland -ben, az énekegyüttes második legnagyobb sikerében és szokásos zárószámában. A Chanson D'Amour ugyanis már a három ráadásszám közül volt az egyik, már a második óra vége felé.

A Manhattan Transfer még mindig a régi fényében ragyog. Ráadásul a Müpa múlt hétvégi, háromestés Jazztavasz -án éppen ők, az „öregek” hozták a legjazzesebb hangzásokat, ugyanis a fesztiválon a kilencvenes évek elején befutott svéd énekesnő, Viktoria Tolstoy új gitárosával a rockos hangzás irányába indult el, de még nem találta meg az ideális arányt, míg a legfiatalabb fellépő, a kirobbanóan tehetséges José James produkciója a hip-hop/R&B tartományából mutatott nyitottságot a jazz irányába. A vokál, a változatosság, az ábrázoló képesség, a jazz és a rokon stílusárnyalatok ízléses elegyítése a tökéleteshez közeli produkciót eredményezett a vokálkvartett koncertjén, a 22 számban összesen egyszer, a legnehezebben, egy a capella induló Gene Puerling-hangszerelésben éreztem egy kis bizonytalanságot. Az elképesztően sikeres, énektechnikában pedig legfeljebb csak egy kis patinát magára szedett együttes ezen az estén is sokat köszönhetett annak a bizonyos plusz tagnak, a zongorán és elektromos billentyűkön közreműködő Yaron Gershovskynak, aki 1979 óta megszakítás nélkül turnéik zenei vezetője. Közben vezényelve az egész koncert zenei folyamatát vasmarokkal fogta össze. Erre azért is szükség volt, mert a ritmusszekcióban két újonc, bőgőn Boris Kozlov, dobon pedig Wolfgang Haffner közreműködött, mindketten pompás szólókkal és duókkal vétették észre magukat.