Ezeknek a zenészeknek az élete sejthetően ugyanabban a mederben csörgedezett volna tovább, az állatkert területén és annak környékén, ha nem következik be egy találkozás. Hat évvel ezelőtt két fiatal francia filmes, Florent de La Tullaye és Renaud Barret Kongó zenei életéről forgattak filmet. Kinshasa hangulatát, zenészeit filmezték a város dzsungelében, és rá is találtak az állatkertiekre. Eldobták az agyukat attól, amit hallottak, és feladva eredeti elképzelésüket inkább úgy döntöttek, az egész filmet a Benda Bilili zenészeinek szentelik. Rögtön bemutatták a zenekart a független lemezcég, a Crammed Discs producerének, Vincent Kenisnek. Ő is elámult a hallottakon és látottakon, szerződést ajánlott a zenészeknek, és elkészítették a zenekar első lemezét. Meg is jelent nemsokára a Tres Tres Fort, amelyet hazai terepen, vagyis a kinshasai állatkert területén rögzítettek. A felvételeket maga Vincent Kenis felügyelte, a keverést Büsszelben, a Crammed székhelyén végezték, de a felfedezés hihetetlenül egyszerű története ezzel véget is ért. A kongóiaknak nem kellett végigélniük a zeneiparban sokszor kiszámíthatatlan, bizonytalan érvényesülési fázisokat. Persze ha azt nézzük, hogy a lemeztársaságnál milyen előadók társaságába kerültek a kongói amatőr zenészek, akkor annyira azért nem kell csodálkoznunk. A Crammed büszkélkedhet a legendás amerikai John Lurie, a belga bulizós bigband, a Flat Earth Society, a macedón Koçani Orkestar és a romániai Taraf de Haidouks kiadványaival. Bár brazil, más afrikai, közel-keleti és egyéb országokból származó zenét is kiadnak, mégsem lehet azt mondani, hogy fennállásának három évtizede alatt a Crammed világzenei kiadóként profilírozta volna magát. Hitvallásuk inkább az, hogy szeretnek olyan előadókkal, zenekarokkal dolgozni, akik történetesen nem angolul énekelnek, és nem szokták erőltetni a különböző kulturális hagyományok összeboronálását az egyes produkciókban.

A Benda Bilili lemezén is átsüt zenéjük, hitük ereje. Már a nevük is azt sugallja, hogy betegség, szegénység, egyéb csapások sem törték meg hitüket az örök belső értékekben: "nézz a külső mögé!" A nemzetközi nyomtatott és elektronikus sajtó ugyancsak megérezte, hogy valami rendkívüli történik az együttes európai színrelépésével. Szinte előzmény nélkül megkapták a Womex (a legnagyobb világzenei szakmai vásár és találkozó) tavalyelőtti díját, befutottak a nagy fesztiválok meghívásai is, és 2009 őszére már lezajlott az első hosszabb európai turné is. Kik alkotják ezt az erősen összetartó, csak kinézetre szedett-vedett társaságot? Sajnos a tagok egyéni sorsa nagyon is jellemző, sőt, általános a polgárháború, kettészakadás és szegénység sújtotta Kongóban. Tízmillióan próbálnak megélni a hivatalos nevén demokratikus Kongó, az egykori Zaire fővárosában, Kinshasában. Közöttük a legóvatosabb becslés szerint is legalább húszezer az utcagyerek, akikkel hírhedten durván bánik a rendőrség, de számuk a korábbi generációkban még magasabb lehetett. A rájuk ragadt "shege" név valójában súlyos megbélyegzés: a Che Gueverát idealizáló gyerekkatonákra utal, akik ellepték a fővárost 1997-ben. De ez a megjelölés, szinte visszavonhatatlanul, a gyerekeket rögtön a társadalom legalsó kasztjába, az érinthetetlenek közé sorolja.

A legelesettebb rétegen, a mozgássérülteken a hetvenes években úgy próbáltak segíteni, hogy vámmentességet adtak nekik, akik ettől kezdve a Kongó folyó (és a politikai országhatár) túlsó oldalára, a város brazzaville-i felébe kisáruforgalmat bonyolítottak, a rokkantkocsikat motoros, áruszállító triciklikké alakították. A városközpontban, a kórház melletti szálló környékén pedig Plateforme néven szerveződtek összetartó csoportba a fiatalok, sokszor kisebb társaikat is pátyolgatva.

A Staff Benda Bilili ebben a társadalmi miliőben kezdett működni, és mindennapjaikról, ismerőseikről, a kisemberekről énekelnek. Elöl négy idősebb tagjuk gitáron játszik és énekel extra spéci tricikliken. Ülve is táncolnak, legalább karjukkal mozognak a ritmusra. A fiatalabbaknak jutottak az ütőhangszerek, akik általában mögöttük állnak. Mindehhez azonban a legfurcsább látványt mégis a tizenéves Roger nyújtja, aki saját maga fabrikált drótból és konzervdobozból guembriszerű hangszert, amin a rockgitárosokat lepipálva szólózik. A szólóénekes szerepe zenekarvezető ötvenöt éves Rickyé, aki a társaságban mindig is kemény legény hírében állt. Sokat ad a megjelenésére, bár több éjszakát tölt a szabadban, mint fedél alatt. Viselt dolgairól most ne essék szó, csak annyiban, hogy néha még árul alkoholt és cigarettát motorja csomagteréből. Coco ötvenéves, gitáros, énekes és a számok többségének zeneszerzője. Neki van a legspécibb motorja, csak sosincs pénze benzinre, ilyenkor az utcagyerekek megtolják egy kis kajáért. Hegesztőként is dolgozik, nagyon erős testalkatú, a szkanderben mindig ő nyer. Hét gyereke van és családi otthona a város szélén, de csak ha már elég pénzt keresett, a hétvégére megy haza. Theo, a szopránhangú énekes, James Brown és Bob Marley rajongója, tehetősebb társadalmi környezetből származik, de családjával együtt mindent elvesztett a Mobutu-rezsim bukása után. Villanyszerelésből él, ami a helyiek szemében megbecsült, szinte varázslói rangban álló foglalkozás, mert a vezetékek néha tényleg csak a csodának köszönhetően működnek még. Roger még csak tizenhét éves, Ricky még maszatos, elvadult shege korában fogadta örökbe. Saját készítésű hangszerét satonge-nak nevezte el. Óriási tehetségét és bravúros szólóit látva a zenekar tagjai tanítgatják a zenei struktúrák, dallamok, ritmusok ismeretére.

Staff Benda Bilili

2011. május 6. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Ricky Likabu (zenekarvezető, ének), Coco Ngambali (ének, gitár), Theo Nsituvuidi (ének, gitár), Djunana Tanga-Suele (ének), Zadis Mbulu Nzungu (ének), Kabamba Kabose Kasungo (ének), Paulin 'Cavalier' Kiara-Maigi (bőgő), Roger Landu (satonge, ének), Cubain Kabeya (dobok, ének), Randy Buda (ütőhangszerek)