A „zene az emberiség univerzális nyelve” frázis Henry Wadsworth Longfellow amerikai költőtől származik, de mára annyit idéztük, hogy szinte teljességgel kiüresedett. Sőt, az utóbbi időben negatív konnotációja is lett a nyugati mainstream zene uniformizáló hatása miatt, ami elképesztő mértékben leegyszerűsítette a (könnyű)zenei gondolkodást, gondoljunk csak azokra három hangból és négy akkordból álló slágerekre, amik reggeltől estig ömlenek ránk a média különböző csatornáin keresztül.
Az etnomuzikológusok, nép- és világzenészek számára egyenesen szitokszó lett a zenei univerzalizmus, hiszen ők éppen a zenei sokféleségre, a diverzitásra, a régi-új zenei gondolatok előtérbe helyezésére törekszenek a mindent elárasztó fősodor ellenében.
És valóban: mi közös van a magyar pentaton dallamokban, a Katajjaq, vagyis az inuit torokéneklés, a japán bambuszfuvola, vagy éppen az ausztrál bennszülöttek egyedi, fúvós és ütőhangszerei, esetleg a gregorián éneklés, vagy az indiai szitárzene, és körkörös zenei gondolkodás között? Hát semmi – gondolhatnánk, és biztosan ezt mondanák a különböző zenék tudományos képviselői, kutatói is.
Vikár Béla volt az első magyar gyűjtő, aki Fonográfhengerre rögzítette gyűjtéseit
W. Tecumseh Fitch és Tudor Popescu, a Bécsi Egyetem kognitív biológusai azonban mást mondanak The World in a Song (A világ egyetlen dalban) címmel közzétett tanulmányukban, melyben egy 1900-ban, Berlinben kezdett kutatás eredményeit összegzik. A kutatás kezdete lényegében a fonográffelvételek felfedezésének idejére nyúlik vissza, amikor lehetőé vált a különböző népek zenéinek rögzítése. A náci Németországban, a ’30-as években mindez t megakadályozták, de az Egyesült Államokban ebben az időben is zavartalanul folyt a felvételek gyűjtése, többek között Alan Lomax jóvoltából, aki az amerikai népzenéket kutatta. Az 1970-es években viszont ismét lendületét vesztette a kutatás, mert a népzenekutatók visszarettentek a gondolattól, hogy zenei univerzalizmusról, egyetemességről beszéljenek.
Samuel Mehr és harvardi kutatócsoportja azonban a Universality and Diversity in Human Song című cikkben arról értekezett, igenis léteznek közös alapvonások a zenében, még ha azok különböző módon nyilvánulnak is meg. Ők egy speciális számítógépes programmal elemezték a népzenei archívumokban fellelhető felvételek akusztikus tulajdonságait, a zenei hangsúlyt, a hangmagasságot és tempót. Tették mindezt témakörök szerint, például a szerelem, a gyász, a gyógyulás, stb. témákat feldolgozó dalok csoportjaiban.
Megállapították, hogy a világ különböző népei hasonló zenei tulajdonságokat rendelnek egyazon érzelmi közeg kifejezésére, vagyis hasonló módon öntik dalba a szomorúságot, dühöt, vidámságot. Például a tánczene mindenhol gyors és ritmikus, az altatódal pedig lágy és lassú az egész világon.
Ezen kívül a metaanalízisből az is kiderült, hogy a dallamra és ritmusra vonatkozó adatok törvényszerűen hasonlóan oszlanak el, tehát például a gyógyító funkciójú dalok jellemzően kevesebb hangjegyet tartalmaznak, mint a szerelmi dalok. A kutatók öt hipotézist teszteltek a zenei magatartás és a zenei formák egyetemességét és változatosságát illetően, elsősorban a vokális dallamokra vonatkozólag, mivel az instrumentális zenék befoghatatlanul nagy változatosságot mutattak. Mindehhez etnográfiai adatokat vettek alapul.
Anoushka Shankar szitárművész (Fotó/Forrás: Getty Images)
A kritikusok azonban összevonták a szemöldöküket a kutatás láttán. Egyrészt azért, mert a népzenegyűjtők, mint Lomax, nem reprezentatív szempontok szerint gyűjtöttek zenét, tehát ők választották meg, mit rögzítenek, és mit hagynak figyelmen kívül. Mindazonáltal Mehr és társszerzői azt írják, hogy kutatásuk során figyelembe vették a „mintavételi esetlegességet és a néprajzi elfogultságot”, és ehhez mérten próbáltak következetesek maradni az elemzésben. Elemzésük végkövetkeztetése, hogy a zenei kifejezésmód egy közös emberi tulajdonság, ami biológiai felépítésünkből fakad. Kutatásuk javára írható, hogy a korábbi, összehasonlító elemzésekkel szemben nem a különbözőségekre, hanem az azonos vonásokra fektették a hangsúlyt, elkerülve, hogy egyik vagy másik kultúra fölényét bizonygassák.
(A fejlécképen a Les Amazones de Guinee, nevű nőkből álló zenekar, fotó: Judith Burrows/Getty Images )
(Forrás: openculture.com)
hírlevél
