Pjotr Baron nem modern muzsikus. Legalábbis abban az értelemben nem az, hogy számára a színpadi fellépés nem jelent önkitárulkozást. Zenéje nem az előadó érzéseit van hivatva tolmácsolni. Diszkréten kerül minden szentimentalizmust, minden érzelmességet. Kompozíciói azt sugallják, hogy a művészet feladata valami egészen más, mint amit sokan hisznek róla: elsősorban nem élvezeti cikk, de nem is a pszichologizálás vagy a moralizálás közege. Baron attitűdje a platonikus művészé: zenéjével olyan igazságokat akar közölni, melyek másképp – legalábbis általa – közölhetetlenek lennének; olyan ideákat szeretne hallhatóvá tenni, amik különben meghallhatatlanok maradnának; arra törekszik, hogy egy evilági előadásban valami több, szellemileg magasabb, valami nem-evilági mutatkozzon meg.
Tudjuk, hogy ez a platonikus törekvés rendelkezik bizonyos hagyományokkal a jazzben is. Legnagyobb művészi erejű reprezentánsa minden bizonnyal John Coltrane volt, de lehetetlen fel nem ismerni a hasonló attitűdöt a szaxofonos követőinek munkáiban, illetve Alice Coltrane 1967 után keletkezett albumain. Nos, Pjotr Baron Budapesten is előadott Salve Regina című programja annál is figyelemre méltóbb, minthogy játékában nem nevezhető Coltrane-követőnek. Világa nem univerzálisan nyitott, hanem egyetlen tradícióhoz, a középkori (és újkori) kereszténységhez, pontosabban katolicizmushoz köthető, anélkül, hogy archaizálva játszana.
Baron zenéje letagadhatatlanul európai, ezen belül félreismerhetetlenül lengyel, úgyhogy zeneileg több köze van például Tomasz Stańkóhoz, mint az afro-amerikai elődökhöz. Ugyanakkor Stanko, különösen az időskori lemezein, sokkal melodikusabb Baronnál, ami azt jelenti, hogy a trombitás több privát érzelmet visz muzsikájába, mint a tenorszaxofonos. Baron darabjai a maguk zongora nélküli puritanizmusával tényleg mintha csak formailag maradtak volna erről a világról valók. Szinte szerzetesi szigorral megkomponált és előadott művek, melyeknek megszólaltatói, legalábbis Baron és a másik fúvós szólista, James Newton fuvolista, zenélés közben az égiekkel társalkodnak. Nem istenülnek, mint a harsány modern váteszek, hanem minden kórussal és szólóval azt nyomatékosítják, hogy egyedül Istené a dicsőség a magasban. Ilyen értelemben bármelyik szerzeményüknek lehetne ugyanaz a címe, mint a BWV 662-es korálelőjátéknak: Allein Gott in der Hoh’ sei Ehr’.
Mint a Baron-program címe is mutatja, a kvartett előadásának középpontjában a Salve Regina című és kezdetű régi Mária-antifóna állt, melyet a breviáriumi hórák végén latinul, illetve a litániák végén a gyülekezet nemzeti nyelven énekelt a Szentháromság vasárnapjától adventig terjedő időben (per annum). A többi három Mária-antifónát az év egyéb időszakaiban énekelték. A Salve Reginának, mint zeneműnek alighanem egy 11. századi gregorián ének az alapja. Az imát régebben Luccai Szent Anselmusnak (megh. 1080), illetve Szent Bernátnak tulajdonították. Utóbbi tiszteletére naponta eléneklik a himnuszt a speyeri katedrálisban. Valószínűbb, hogy a himnusz szerzője a matematikai és csillagászati műveiről is ismert Hermann Contractus (Hermann von Reichenau) (1013-1054). A mű ma ismert változatát a 12. században jegyezték le a clunyi apátságban, és csak ezután terjedt el a katolikus liturgiában.
Az évszázadok során Lengyelországban is több megzenésített változata született a Salve Reginának, ezeket használta Baron alapanyagként. Az általa feldolgozott legkésőbbi dallam a 18. században keletkezett. Várható volt egyébként, hogy a lengyel jazz valamelyik, a feladathoz méltó képviselője előbb vagy utóbb felfedezi majd a lengyel középkori és kora újkori egyházi vokális zenét a maga műfaja számára, hiszen itt valóságos aranybányára lelhet a kutató, aki már egy picit megcsömörlött a jazzes Chopin-feldolgozásoktól. Emlékezzünk csak az egykori Musica Antiqua Polonica lemezsorozat kincseket érő darabjaira! Olyan műveket ismerhetett meg ezeken a hallgató, mint Tomasz Szadek (megh. 1611) vegyes kórusra írt Sanctusát, Bartłomiej Pękiel (megh. 1670 körül) szintén vegyes karra írt latin nyelvű énekeit, vagy ismeretlen középkori lengyel szerzők latin és lengyel nyelvű egyszólamú kórusműveit, melyek közül több a Baron által felhasznált himnuszokéhoz némileg hasonló tematikájú: Bogurodzica (13. század), Maria decor florum (1500 körül) és Ave Regina coelorum (15. század).
A Lengyel Jazz Szüret első estéjén tehát a régi lengyel zene és a jazz összebékíthetőségéből kaptunk nagyszerű leckét. Pjotr Baron zenekarának minden tagja jelesre vizsgázott. Newton élőben is elsöprő erejű fuvolista, akit legszívesebben minden este meghallgatna koncerten a jazzrajongó; Darek Oleszkiewicz, akit lemezen más formációkban ismertem eddig (ld. A hét jazzlemeze, Fidelio, 2005. 03. 14.), színpadon is megrendítő élményt nyújt, megerősítve a bírálót abban a hitében, hogy az Amerikában élő lengyel muzsikus ma az egyik legjobb bőgős a világon. Mark Ferber dobos művészi alázata előtt is fejet kell hajtanunk: több esetben jutott szólószerephez, de miután egy virtuóz dobszóló nagyon nem illett volna Baron zenéjéhez, tömör, puritán és visszafogott improvizációkban fejezte ki magát.
2007. november 14. 19:30 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - A Piotr Baron Quartet koncertje; km.: Piotr Baron (szoprán- és tenorszaxofon), James Newton (fuvola), Darek Oles (nagybőgő), Mark Ferber (dob)
hírlevél
