Korábban több interjúdban is elmondtad, hogy a Deep Purple Made in Japan című lemeze volt rád akkora hatással, hogy felszínre tört a benned szunnyadó zenész. Ennek a kamaszkori élménynek volt előzménye? Nálatok is szólt otthon az LGT- vagy Beatles-összes?

A szüleim nagyon sok klasszikus rockzenét hallgattak, de például Beatles-t egyáltalán nem. Apukám főképp Rolling Stones-t, Roger Waters-t, Pink Floydot és Frank Zappát, míg anyukám a jobbnál jobb funk zenék mellett LGT-t. Ezzel együtt sok zenekart már én magam fedeztem fel, amikor elkezdtem érdeklődni a műfaj iránt.

Ez rögtön teljes imidzsváltással is járt? Kívül belül átfolyattad magadon a beatzenét?  

Arra emlékszem, hogy amikor a gimnáziumban felléptem az akkori zenekarommal, mindig egy fekete, hosszú ujjú inget viseltem – mai napig megvan –, amit nagyon menőnek gondoltam. Majd viszonylag gyorsan megalakult az Ivan & The Parazol, és mindannyian elkezdtünk extravagánsan öltözködni. Kezdetben még nagy különbség volt aközött, ahogyan az utcán megjelentünk, és ahogyan a színpadon kinéztünk, de lassan a fellépőöltözet vált a hétköznapi viseletünkké. Ma már nem nagyon van átmenet a kettő között, természetesen valamennyivel feltűnőbb ruhákat viselünk a fellépéseken, de ezeket jellemzően felvennénk utcára is.

Ivan & The Parazol (Fotó/Forrás: Martin Wanda)

Mondhatjuk, hogy a beatzene szeretete hívta életre az Ivan & The Parazolt a Városmajori Gimnáziumban?

Nem volt benne ilyenfajta tudatosság, egyszerűen minden magától alakult. Volt egy gimis zenekarom, amiben Simi (Bálint Simon, dobos – a szerk.) is közreműködött, akinek ugyancsak volt egy formációja, és ebből a kettőből állt össze végül az együttes, amihez csatlakozott Máté (Balla Máté szerk.), a gitárosunk.

A zenekar megalakulása után hamar berobbantatok a köztudatba. Frissen érettségizett fiúkként volt „marketingstratégiátok” arra, hogyan kell egy új együttest bevezetni a zenei piacra?

Minket a mai napig tudatos zenekarként határoznak meg, amely részben igaz is, de fontos különválasztani a művészi részt és a menedzsmentet. Az utóbbit valóban mindig aprólékosan megtervezzük, viszont azt soha nem engedjük, hogy bármi befolyásolja vagy ártson az üzenetünk tisztaságának. Kezdetben természetesen nekünk is volt elképzelésünk arról, hová és hogyan kéne eljutnunk, de akkor még jóval könnyedebben álltunk a zenéléshez, mint miután kiépült egy stabil közönségrétegünk és ezzel együtt egyfajta elvárás is felénk.

Mi is eredményeket hajszolunk, és sokszor az alapján ítéljük meg magunkat, hogy mennyire vagyunk sikeresek. Ma már nagyon kevés az olyan művészi produktum, ami mentes a sikerorientáltságtól. Abban a társadalmi berendezkedésben, amiben élünk, a profit, az eladás a cél, és nehéz ezt figyelmen kívül hagyni. Hiába csinálsz jó zenét, írsz jó dalokat, ha senki nem jár a koncertjeidre… Hiszem, hogy a mi igazságunk és számunkra fontos értékek értő fülekre találnak, de az a mi feladatunk, hogy megteremtsük ennek a lehetőségét.

Ivan & The Parazol (Fotó/Forrás: Martin Wanda)

Van egy plafon, ami után már nem lehet nagyobb ismertségre szert tenni erős kompromisszumok nélkül? 

Erről pont a napokban tartottunk egy nagyobb megbeszélést a zenekarral. Az Ivan & The Parazol gyakorlatilag megalakulása óta kettős identitású zenekar, egyszerre nemzetközi és hazai – hiszen már az első EP-n is volt egy magyar nyelvű dal – és erről az útról a jövőben sem szeretnénk letérni. Az a célunk, hogy jó dalokat írjunk, értékes kapcsolatot tartsunk fenn a saját közönségünkkel és a hazánkkal, viszont ezzel párhuzamosan szeretnénk feltenni a magyar könnyűzenét a külföldi térképre. Akkor tudunk igazán alkotni és közben jól érezni magunkat, ha kozmopoliták vagyunk: szeretünk megismerni más véleményeket, embereket, országokat, majd hazatérve megírni a tapasztalatainkat, akár magyarul, akár angolul.

Sajnos ezt az értékrendet a társadalom nagy része különböző okok miatt egyre kevésbé tartja fontosnak.

A mi korosztályunk még nagyon vágyott külföldre, hogy ott tanuljon, tapasztaljon, körülnéztem, felmérje a lehetőségeit, de az utánunk következő generációnál ezt már kevésbé nem érzem. 

Azáltal, hogy kinyílt a világ, bizonyos szempontból könnyebb a nemzetközi körforgásba bekerülni, mégis azt látom, hogy a magyar könnyűzene csúcsának máig javarészt a ’60-as, ’70-es évek zenei termését tekintjük.

Ezt nehéz kimondani, de talán akkor haladtunk együtt a világ fő sodrával és akkor találtunk rá a legőszintébb hangunkra a zenében. Ehhez egyértelműen hozzátartozik Bartók és Kodály munkássága is. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy azóta nem születtek remekművek vagy ne lennének olyan zenekarok, akik a világ bármely pontján megállnák a helyüket, de akkor volt egy olyan erős vonulat, ami saját hangra lelt, és olyan jelentős értéket teremtett, hogy hiába telt el hatvan év, máig ugyanolyan erővel hat az emberekre. Valahol nekünk is ez a célunk. Nehéz kérdés, hogy a jelen helyzetben hogyan, de mindenképpen meg kell próbálnunk fennmaradni a „világok harcában”.

Nyáron tartottátok a Várkert Bazárban a Budai Pop című albumotok lemezbemutató koncertjét, de már előtte nyilvánosságra hoztatok róla több dalt is.   

Tudatosan stratégiát váltottunk, és szakítottunk bizonyos hagyományos formákkal, ami érinti a lemezmegjelenést is. Azt látjuk, hogy az elmúlt tíz évben megváltozott a zenefogyasztás, már más az igény, és ehhez igazodva az új albumunk dalait kislemezeken adtuk ki. A teljes lemezt először a Várkert Bazárban lehetett EP-n megvásárolni egészen augusztus legvégéig, és szeptembertől már elérhető a zenemegosztó oldalakon is. Így hosszabb lett az album életciklusa, hiszen nem egy konkrét naphoz kötődött a megjelenés. CD-t nem adunk ki belőle, az számunkra egyre inkább eladhatatlan, de bakeliten megjelenik.

A dalszövegek nagy része téged dicsér. Mit gondolsz, szövegíróként igazán most mérettetsz meg?

Szerencsére senkitől nem kaptunk olyan visszajelzést, hogy magyarul ne működne a zenekar, ne lennének elég jók a szövegek. Véleményem szerint lettek kiemelkedő dalok, például a Mást vártam, ami Máté szerzeménye, és örülnék annak, ha ez a jövőben is megmaradna, és ketten írnánk a dalszövegeket.

Elfogadtuk, hogy a Budai Pop egy kezdőlépés, amelyben megtaláltuk a hangunkat, de elmélyíteni csak ezután fogjuk. Úgy érzem, a magyar nyelvű daloknak lesz egy fejlődési ciklusuk, de természetesen nem engedtük el végleg az angol nyelvű számokat sem.

Amiatt, hogy a saját dalaidat az anyanyelveden énekled, érzed azt, hogy jobban kiteszed a lelkedet, lemeztelenedsz a színpadon?   

Az a tapasztalatom, hogy míg az angol nyelvű dalainknak inkább csak az üzenetét értette a közönségünk jó része (és nem biztos, hogy utánanézett, miről szólnak), addig a Ha megnyitod a szíved című számunkat mindenki velünk énekelte a koncerten. Úgy érzem, hogy végre megszűnt a nyelvi korlát. Tagadhatatlan tény, hogy habár sok külföldi szerzőt olvasok, még sincs olyan szókincsem angolul, mint például Alex Turnernek. Én nem tudok egy angol szövegbe ennyi „lelket beletenni”, ilyen szintű kifejezőkészséghez kettős anyanyelvűnek kéne lennem. Könnyű azt mondani magyarul, hogy „Az én életemben nincsenek titkok / Bármit kérdezhetsz, én úgyis válaszolok”, de ha ezt lefordítjuk, akkor elvész belőle valami, nem működik. 

Feldolgoztatok ikonikus dalokat is, mint amilyen például a Ringasd el magad vagy a Homok a szélben. Könnyebb sikert jelent egy ismert szám előadása vagy nagyobb teher az összehasonlítás miatt?

Emellett tisztában kell lenned a saját határaiddal. Ha úgy érzed, hogy egy zseniális számhoz nem tudsz többet hozzáadni, akkor nem szabad feldolgozni. Lehet, hogy a zenekar el tudná játszani a Led Zeppelin-dalokat, viszont Robert Plant tenor, míg én alapvetően bariton vagyok, tehát nem működne. Véleményem szerint a legtöbb esetben úgy tudtunk hozzányúlni ezekhez a dalokhoz, hogy újjászülettek. Bródy János mindig azt mondja, hogy azé a dal, aki játssza, és ha te jól el tudod játszani, akkor ott egy pillanatra a tied lesz.

Talán nem véletlen, hogy őt említetted, hiszen a Ha megnyitod a szíved című dalotok szövegét Bródy János jegyzi.

A Beatünnep után jóban lettünk az Illés zenekar tagjaival, különösen Bródyval, akivel baráti viszony alakult ki, ezért elhívtuk az Akvárium Klubba egy koncertünkre, hogy játsszon el velünk néhány számot, ami nagyon jól sikerült. Majd másnap kaptam tőle egy e-mailt, amiben a Ha megnyitod a szíved szövege szerepelt, és csak annyit írt hozzá: „Több magyar dal kéne”. Szerintem azért is tud ennyire erős lenni ez a dal, mert nem felkérésre született, hanem őt is megihlette a közös munka.

Klasszik Lasszó néven Kemény Zsófival, Czinki Ferenccel, valamint a Blahalouisiana és a Mary Popkids egyes tagjaival újragondoltátok a Rájátszás formátumát. Mi az, amit megtaláltál ebben?

A Klasszik Lasszó valójában nem versmegzenésítés, hanem egy amatőr művészi játszótér, aminek része a színház, az irodalom, a zene, ami által előadóként kipróbálhatunk számos olyan dolgot, ami a saját zenekarunkon belül nem biztos, hogy beleférne. Ez a formátum pont attól válik izgalmassá – és egyben pokoli nehézzé is –, hogy nem pontosan meghatározható.Az új műsorunkat Magyar szakítós címmel mutattuk be, amiben a saját párkapcsolatainkat dolgozzuk fel dialógus, novella vagy vers formájában, és ezeket zenésítjük meg.

Jól érzem, hogy viszont a klasszikus versmegzenésítés távol áll tőled?

Fontos különbséget tenni vers és a dalszöveg között. Teljesen más a kettő, eltérő a szabályrendszerük.

Az én értékítéletem szerint igazán jó versfeldolgozás kevés született, természetesen etalon a Tolcsvay-féle Nemzeti dal vagy a Kextől a Tiszta szívvel és természetesen ide sorolandó Hobo is, aki habitusából adódóan ha csak megszólal, már az is olyan, mintha költészet lenne.

Tehát neked nem kell a vátesz szerep…

Semmiképpen.

Fejléckép: Vitáris Iván (fotó: Martin Wanda)