Eleinte három hely összefogásából és a XI. kerület (aka Újbuda) támogatásával kereste az utat ez a mindig szeptember elején tartott jazztalálkozó. A legpatinásabb közülük a MU Színház, azt lehet mondani, hogy nagyjából az általuk követett irányt tette magáévá a két másik, hozzájuk képest újabb hely is. Igaz, a Fonó Budai Zeneház már tavaly sem vett részt a fesztiválban, pedig a nem kommersz zenék lángjának őrzésében kezdettől fogva alaposan kivették a részüket, és idei terveikben is bőven található jazz.
Időközben viszont a nagy távlatokban gondolkodni képes házigazdáknak köszönhetően az Artemovszk, az A38 trendi lett, sőt nemzetközileg is fókuszba került, ezreket vonz rendszeresen. Felfutását elég azzal jellemezni, hogy az Újbuda Jazzfesztivál három, jórészt külföldi fellépője mellett aznap a hajó orrán kora délutántól működött a DJ és a bár, nyitva volt az étterem, néhány ismerőssel együtt kaptunk egy műsoron kívüli tárlatvezetést (A világ terített asztalai Budapesten - A Világbüfé Fesztivál fotóiból), és koraeste akusztikus popkoncert volt a tetőteraszon. Egyébként a koncerttermet a jazzisták után késő este a techno-rajongók vették birtokba, mert egy topkategóriás spanyol DJ játszott, majd később a tetőterasz a sokat próbált Depeche Mode rajongók fennhatósága alá került.
A tavalyi Újbuda program valamivel gazdagabb volt, filmvetítésekkel, kiállításokkal, és így tovább, igaz, akkor Szabados György emléke előtt adózva koncentrált erőfeszítést tett mindenki a közösbe. Viszont elég sok gyengén látogatott magyarországi jazzkoncerten voltam ahhoz, hogy örüljek az olyen alkalmaknak, mint amikor az A38 tetőteraszán erős ház várja egy fiatal, pontosabban nagy jövő előtt álló kvintett koncertjének - félórát csúszó - kezdetét. A trombitás és a billentyűs szólista (Barabás Lőrinc és Premecz Mátyás - interjú hamarosan!), mint a basszusgitáros Tomor Barnabás triójának vendégei a klubszíntér nagy nevei, úgyhogy végül is az erős ház nem volt meglepő. Örömmel tapasztaltam azt is, hogy az inkább bulizós hangzás és a fesztivál szigorú stíluselvárásai között nem lépett fel feszültség: a két vendég egyes szólói voltak olyan igényesek és magasröptűek, hogy a vájtfülű jazzerek sem panaszkodhattak, miközben a stabil elektronikus alap ott tartotta a széles közönséget.
Ahogy tavaly a svéd Mats Gustafsson, idén a brit Evan Parker képviselte a nemzetközi avantgárd szaxofonosok élvonalát. A MU Színházban partnerei Alexander von Schlippenbach zongorista és Paul Lovens dobos voltak, két német muzsikus, akikkel negyvenkét (!!!) éve játszik együtt. A pontosság kedvéért persze le kell szögezni, hogy a formáció az elbűvölő eleganciájú és kifogyhatatlan változatosságú Schlippenbach nevét viseli, de a három zenész nem csak egyívású és egykorú, hanem teljesen egyenrangú is.
Elmondhatatlanul izgalmas, hogy a párhuzamosan végzett szabad improvizáció hogyan érett össze a három muzsikus játékában anélkül, hogy különösebben igyekeztek volna összehangolni szólóikat. Atonális és ritmikai ismétléseket is inkább kerülő, ötletszerűnek ható, és a pillanatnyi inspirációra alapozott megközelítésük delejesen hatott a közönségre, akár szólóban, akár trióban szólaltak meg. Ez persze az egyik fő sajátossága annak a stílusnak, amit a zenekar alakulásakor még inkább free jazznek neveztek. Persze, azért téma-szerűségek, szerkezeti vázak, találkozási pontok ebben a hömpölygő tudatfolyamban is előre ki vannak jelölve, még talán a szerzőséget is jegyzik itt-ott, a kollektív alkotáson belül. Tény viszont, hogy a hallgatónak a zenei folyamatot követni, tagolni, zenei és kulturális utalásokat, vonatkozásokat megfejteni egyrészt nagy koncentrációt igényel, másrészt előtanulmányok, valamennyi alapvető jazztörténeti tájékozottság nélkül szinte lehetetlen. Viszont az, hogy a MU és az Újbuda Jazzfeszt, valamint a Mediawave, a Győrfree, a Fonó vagy egy-két más helyszín koncertjein, az avantgárd jazz kemény rajongói magja évről évre megjelenik, azt mutatja, hogy a kitartó érdeklődés a stílus iránt valami nagyon olyat ad nekik, amit sehol máshol nem kapnak meg.
A free jazz első generációs, legendás alkotóira meg is telt a MU Színház, és az A38-on is közelharc ment a terem feléig sorba rakott székekért szombat este. A Talentométeren, az A38 saját tehetségkutatóján felbukkant fiatal magyar triót egy olasz együttes követte, akiknek Sabir Mateen amerikai szaxofonos volt a sztárvendége. Az est fő műsorszáma viszont a magyar avantgárdban különleges helyet betöltő Grencsó István koncertje volt. Grencsó évek óta módszeres és koncepciózus együttműködést folytat (Open Collective mottóval) egy amerikai szaxofonossal, Lewis Jordannal, akivel már két lemezt is kiadtak a BMC-nél. Jordan ugyan nem valami aktív az amerikai kontinensen, mint turnézó zenekarvezető vagy szólista, de Grencsóval pompásan kiegészítik egymást, igazi termékeny találkozás volt ez az európai avantgárd kreatív, minden társművészeti inspirációra is nyitott alkotója és a fekete-amerikai kulturális hagyományrendszer avatott és hiteles képviselője között.
Bár nem tudok újabb lemezfelvételről, így is jónéhány új számmal álltak ki, amelyeket az együttes zongoristája, Pozsár Máté hangszerelt. Ez azért volt komoly kihívás, mert Grencsó és Jordan mellé Kovács Gergő társult harmadik szaxofonosként a szextettbe, melyben Benkő Róbert bőgőzött és Miklós Szilveszter dobolt. A bő egyórás szettnek jónéhány emlékezetes pillanata volt, mint például a Kacskaringós, vagy a People... kezdetű Jordan-szavalatok. Minden egyes zenekari tagtól hallottunk felemelő szólókat, de ezeket Grencsó példás szigorúsággal sosem engedte terjengőssé válni. Éppen ezért nem is akarok senkit kiemelni, mert leginkább úgy fogok emlékezni erre a koncertre, mint aminek a dinamikája volt különleges. A zenekarvezető gesztusokkal úgy vezényelte a csapatot, hogy a tuttik, szólók, hangszerpárok-szekciók bátran és érdekesen változzanak, elhagyva az avantgárdban bizony megcsontosodott módit, amely az önkifejezésnek a teljes művészi szabadság jegyében nagyobb együttesnél sem mer gátat szabni. Számomra ennél sokkal izgalmasabb Grencsóék hozzállása, ahol a dallam- és harmónia struktúráit ez, a szerepek változásából adódó, és térben is értelmezhető mozgás egészíti ki.
Grencsóék azért is bizonyultak jó választásnak az Újbuda Jazzfesztiválra, mert produkciójukban együtt érvényesül az "elvetemült" zene és a ritmusosabb, befogadhatóbb stílusváltozatok néhány jellegzetessége, tehát a Hajó sem gyenge házzal ment, és a die hard jazz nerdök is tapsoltak neki. De hogy ők kik, és mit akarnak, arról már csak a jövő héten írok.
hírlevél
