Mennyiben lesz más, hogy a könyved hangot kap az esten?
Számomra egyértelműen a szöveg ritmusában rejlik az értelmezése. Azért is gondoltam, és emiatt vágytam rá, hogy élő hangot kapjon – méghozzá az enyémet –, mert miközben írtam, folyamatosan szólt is bennem az egész. És kiderült, hogy ezt más is hallja. A könyvbemutató egyik estje után odajött hozzám egy fiatal fiú, odahajolt, és azt mondta, hogy ez semmivel se volt kevesebb, mint egy koncert. Sokat adott ezzel nekem. De visszatérve az estre: nyilván nagyon más lesz. Vagy mégsem, merthogy a zenésztársaim az alapszándékomhoz kapcsolódnak. Az igazi közelség megosztása a mozgatónk.
Nem énekelsz majd, mégis előadsz. Más ez a színpadi létezés számodra?
Csak a vivőanyag más, a közvetítés.
Vannak még olyan szunnyadó tehetségeid, mint az írás?
Remélem, bár ez sem volt könnyű vállalás. De tudtam, hogy ez az utam része. Külső biztatást, legalábbis eleinte, szinte egyáltalán nem kaptam. Nem igazán tudjuk egymást abban segíteni, hogy valami attól eltérőben is gondolkodjunk, mint amiként minket ismernek. „Maradj csak nekem úgy, ahogy vagy!” Az élet legkülönbözőbb területein követjük el ezt egymással: szerelemben, munkában, a családban elfoglalt pozícióban… Mint a kisgyerek, mindig ugyanazt a mesét szeretnénk hallani, mert az biztonságot sugall. Nagyon sokat gondolkodom a tehetségességről, hétköznapi értelmezéséről, a hozzá kapcsolódó attitűdökről, és úgy érzem, hogy tele van félreértésekkel.
Őszintén hiszem, hogy minden ember tehetséges, ráadásul több dologban is, de ez alig nyilvánul meg.
Látom, ahogy emberek életük derekán megállnak, körbenéznek, és emiatt azt mondják: ha nem csinálhatom, amit jelenleg teszek, nem tudom, mi lesz. Csak ehhez értek. Ami egyszerűen nem lehet igaz. De sokan mégis elhiszik, hogy így van. Még a tehetségesnek tartottak is. Még ők is beleragadhatnak emiatt a felfedezett-megélt tehetségükbe. A szűkösség elgondolásának elfogadása miatt nem mernek más irányokba elmozdulni. Holott a tehetség lényege az önmagunk minden lehető módon a világ elé tárása, aminek része a kísérletezés! Ez sokszor kimarad a megéléséből. A gyerekek nevelése is torzul emiatt ezen a területen. Nekik sem nagyon engedjük meg, hogy tehetségesnek gondolják magukat.
Katona Klári (Fotó/Forrás: Szipál Péter)
Hosszú éveken át foglalkoztál a gyerekek zenei képességeit fejlesztő módszerrel.
A soltvadkerti iskolának sikerült is nyernünk egy pályázatot. A lényege az volt, hogy a teljesítmény helyett az örömre fókuszáltunk. Az eredeti oktatást segítő anyagom zenei felvételén volt például egy kislány, aki nem is énekelt, inkább csak úgy „mondókált”. Mégis tagja maradhatott a stúdióban éneklő csapatnak.
Szerintem pont ez a lényeg, hogy először a zenélés örömét éljék meg, mert az lesz az, ami bármelyiküket továbblendítheti.
Ettől kezdenek el máshogy hallani, énekelni, más kifejezési formákban való gondolkodásra is képessé válni. A program már nélkülem folytatódik, remek szakmai kezekben.
A Jelen című hetilapban hetente publikálsz. Hogyan választod ki a témáidat? Írtál már Matthew MacConaughyről vagy nemrég Ron Howardról – csupa ismert ember kevéssé ismert oldaláról.
Az szeretném megmutatni, amit annyian példáznak, hogy minden, mindennek ellenére, mégis lehetséges. MacConaughyt például egyáltalán nem Hollywood határozza meg. Elért eredményeit továbblépése javára fordítja. Tele van a világ csodákkal! Ott van Ron Howard: ő rendezte az Egy csodálatos elmét, ami négy Oscart kapott. A lánya, Bryce készített nemrég Apák címen egy dokumentumfilmet, amelyben szülői vallomásokat gyűjtött össze. Amikor megszülettek Ron Howard ikrei, rájött, hogy sokkal nagyobb szerepet kell vállalnia a családban, szinte újraprogramozta az életét. A filmben a saját apaságáról beszél, olyasmiről, amiről így én még sosem gondolkodtam, mégis összesimul a világommal.
„Írás közben derült ki, mennyi megfigyelésen keresztül éltem” – írod a Közelségben. Miért a figyelem a kulcs?
Mert a létezés: éberség.
És úgy hiszem, mindenünk csorbul, a létezésünk is, ha a figyelmünk lankad, ha nem érzékeljük pontosan, mi vesz körbe minket.
Mi az, ami körbeölel, és mi az, ami behatárol.
Hogyan segíted átjárni a saját határaidat, mondjuk, ha valami rossz történik?
A figyelem azt is látni engedi, hogy ezek a történések nem személyes tragédiák, hanem az élet részei. Ha a kettőt együtt látod, egészen más lesz a viszonyod hozzá. Nem értem, amikor a bajban a sorsot, meg az életet emlegetik. Az életünk formálói mi magunk vagyunk, nem egy fölénk tornyosuló, hatalmas árnyék, amely kegyelmez vagy sem…
Katona Klári (Fotó/Forrás: Ritter Doron)
Az odafigyelés – ha együttérzéssel párosul – kiköveteli a segítséget. Kilenc éven át az Adományvonalhoz rendelted a hangod, a személyiséged. Pro Caritate díjat is kaptál érte. 2019-ben pedig Lions Díjat a Közelségért és talán mindazért, aki vagy.
Az Adományvonal egy elképesztő felismerést hozott. Azt, hogy a segítségadás fogalma mennyire tisztázatlan. Ha nélkülöz mindenfajta finomhangolást, és hiányzik az a tudás, hogy mindenkinek másképp kell segíteni, akkor a legjobb szándék ellenére is félremehet. Másképp kell ugyanis egy leszakadó csoportnak segíteni és máshogy egy civil szervezetnek. Ha segítségadásunkkal nem sikerül valakit kimozdítani a nehézséget okozó alapállapotából, akkor lényegében nem történt semmi. Magunkat csapjuk be, ha ezt nem látjuk át.
Nem elégedhetünk meg a segítségadás örömével.
A saját mércéddel mi számít sikernek?
Ha magamhoz képest előre tudtam lépni. Zenében, kapcsolatokban, új megnyivánulásokban. Ha ez megtörténik, az akkor is siker, ha nem feltétlenül látványos. A zenei oktató anyag, a könyv emiatt számomra egyértelműen az.
Zseniális segítőid voltak a pályádon: Demjén Ferenc, Presser Gábor, Bágya András vagy Sík Olga. Mit kaptál tőlük?
Nagyon röviden: az oda-vissza áramlást. S az csodálatos. Nagyon értékes találkozások voltak ezek, mert velük megélhettem azt, amiben óriási hiány mutatkozik: nemcsak hihetetlen szakmai tudással bírnak, de azt mindnyájan meg is tudták osztani. Ez nagyon fontos volt, még ha mindig a saját utamat jártam is. A popszakma, ahonnét indultam, alapjában a kezdetektől fogva egy önképző csoport volt: a beat-korszaktól számítható saját dalok írása előtt, inkább mások zenéin keresztül nőtték ki magukat a zenekarok és a szólisták is. Az olyan zseniális, fegyelmezett tanáremberek, akiknek egyike Gonda János volt, csak később érkeztek. Gonda volt az, aki szó szerint kijárta, hogy a jazzoktatást beemeljék a Bartók konzervatórium keretei közé, majd később a Zeneakadémiára. Így lett valódi képzés, tanárok, s pár nevesíthető mentor is. Én ugyan nem élvezhettem a létrehozásának előnyeit, de végtelenül nagyra tartottam, és fontos volt, hogy kifejezzem az iránta érzett tiszteletemet. Még olvashatta a róla szóló írásomat a Jelenben, röviddel azelőtt, hogy elment közülünk.
Színpadi emberként nem hiányzik a rivalda?
Nem. De ezt épp most kérded, amikor föllépek? Ha a siker számítana, akkor nagyon hiányozna.
Engem azonban elsősorban az mozgat, hogy van-e mit átadni, van-e annak helye és ideje?
Nagyon korán átláttam – azt hiszem még csak tizenkilenc éves voltam –, hogy ha nem tudom megélni az életemet a maga teljes valóságában, akkor a saját adottságaim csapdájába kerülök. Komoly ajándéknak tartom, hogy erre ráláttam. A popvilág íratlan szabályai szerint bizonyos dolgokat ekkor és akkor, bizonyos sűrűséggel kell tenni, hogy a jelenléted értékelhető legyen. Hogy ne felejtsenek el. Én a szakmám gyakorlásában más értelmet találtam. Azt érzem szépnek, fontosnak, ha újabb és újabb vivőanyagok segítségével találhatok utat másokhoz. Gyönyörű része ez az életmegélés kalandjának.
Fejléckép: Katona Klári (fotó: Ritter Doron)
hírlevél
