- Kevesen vállalkoznak arra, hogy teljesen egyedül vegyenek fel albumot, te egy vagy közülük. Mi késztetett arra, hogy így készüljön el a Szerelmesezős és a Mókus és a Tao?

- Rengeteg olyan produkcióban vettem részt, ahol másnak zenéltem, mások stílusához igazodtam, és kíváncsi voltam, én hol is vagyok, mi van bennem, így születtek ezek az albumok. Elkezdtem Az út és erény könyvét feldolgozni, ebből lett a Mókus és a Tao. Később jöttem rá, hogy a címmel összhangban én is az utamat kerestem. Volt olyan dal, ami hatvan sávból állt, a szobámban készültek a felvételek.

Szirtes Edina Mókus

- Ma egy átlagos zenész tizenkét órában zenél, a másik tizenkettőben pedig brandet épít és hirdeti magát. Természetesen túlzok, de nálad korántsem ezt látom.

- Nagyon nehezen megy nekem ez a műfaj. Elismerem, hogy szükség van rá, és néha kénytelen vagyok csinálni, de nem akarom előtérbe verekedni magam. Az image-építésnek van egy riasztó oldala. Ha szelíden használjuk, talán nincs vele baj, de sokszor pontosan a művészet lényegét zárja ki a magunk kényszeres mutogatása.

A művészet szolgálat, nem pedig hatalomszerzés.

Persze feltehetném a kérdést, hogy akkor miért kell nekem lemezt készítenem, miért nem elég, ha eljátszom magamnak. Lao-ce azt mondja, hogy nem alkot maradandót az ég s a föld, még kevésbé az ember. Valami nyomot mégis szeretnénk hagyni, magamnak, a szeretteimnek, meg persze hogy ne felejtsem el a darabjaimat. Nálam a lemezekhez emlékek kötődnek. Egyébként egyre szeretném háttérbe szorítani a kevésbé magaménak érzett munkákat, és a saját terveimmel foglalkozni.

- Milyen terveid vannak?

- Írtam egy háromtételes szimfonikus művet Vidróczki Márton történetéből. A darab főtémája a Kodály-kórusműből ismert népdal, és a betyársors romantikus témája is vonzott. Áprilistól indul koncertkörút. A lemezen a Fabula Rasa, a Modern Art Orchestra rézfúvósai, a Zeneakadémia végzett művészei és Födő Sándor FODO alkotják az együttest, Szokolai Balázs Dongó és Rátóti Zoltán működik még közre.

Egyébként állandóan terveim vannak, pedig még be sem fejeztem a jelenlegit. Emberi sorsokat összefogó dokumentumkoncertet tervezek őszre, melynek szövegét egy kortárs drámaíróra bíznám – Oláh-Horváth Sárira gondoltam, mert az ő tehetségében hiszek. Egy-egy valós történet alkotná a művek programját, és ehhez írnék zenét, programzenét.

Szirtes Edina Mókus

- Hegedűművész szakon végeztél, de úgy tudom, mindig is zeneszerző akartál lenni. Hogyan viszonyul gyakorlatodban a zeneszerzés és a zenélés?

- A játék a pillanat élménye, a zeneszerzés ellenben folyamatosan jelen van az életben, mindkettő egy magasabb, szentebb, isteni szint. Nem én írom a zenét, hanem fentről származik. Én csak elkapom a pillanatnyi vágyaimra, érzéseimre felelő hangokat. A zeneszerzés álmodozás, egy vágyott világ elképzelése, melynek illata, éltető ereje, atmoszférája van. Nem a saját akaratomat, hanem ezt a világot kell megsejteni ahhoz, hogy létrejöjjön egy zenemű. Őszinte vágyakozás nélkül, önmagam kiüresítése nélkül nem születik zene. A Vidróczki-mű alkotása közben például először azt a pregnáns ritmust hallottam először, mely annak a világnak meghatározója volt. Ezután addig játszottam a felbukkanó dallamokat, míg meg nem jelent a helyes megoldás. Egyébként nem tartom magam zeneszerzőnek, inkább csak játszom ezzel a szereppel. Másképp nem is bátorkodnék belevágni ilyen súlyú feladatokba.

- Számos verset megzenésítettél már, Radnóti, József Attila és a kortársak műveit. Hogy működik ez nálad?

- Létezik az a jelenség, hogy elolvasod, és egyszerre hallani kezded a verset. Addig kell olvasni őket, míg meg nem szólalnak. Van ebben egyfajta alázat és türelem a zene és a szöveg felé, ami nélkül lehetetlen. Arany János Zách Klára című balladájánál voltam például így: addig olvastam, míg öntudatlanul énekelni nem kezdtem. De Szép Ernő Így szerettem volna élni című versére is egy pillanat alatt született meg a dallam. Nem gondolkoztam rajta, egyszerűen megjelent. Nem is tudok ellenállni annak, hogy ne zenésítsem meg ezeket a verseket, annyira hozzám szólnak.

- Azt mondtad egyszer, hogy ódzkodsz attól, ami divatos.

- Ezekkel a kijelentésekkel csínján kell bánni, lehet benne igazság, de vannak divatos és jó alkotások. Ha felkapottá lesz valami, könnyen kiüresedhet, és én ettől idegenkedem.

- Ahogy végigtekintek a pályádon, azt látom, valami mindig visszatartott, hogy két lábbal belépj a nagy tömegeket vonzó zenészek közé. Nagy dilemma neked ez a határhelyzet?

- A művészek feladata a példamutatás, illetve annak a szellemi gazdagságnak a megmutatása melyet birtokolnak. (Bartók és Kodály annak idején majdnem emigrált Németországba, mondva, hogy nem értékelik őket, itthonra elég lesz Kálmán Imre is.) Sok művész panaszkodik arra, hogy érdektelenség kíséri a jó zenét, de én ezzel nem értek egyet. Nem bánt, ha kisebb számú közönség hallgat, főleg, ha látom, hogy ugyanaz az elragadtatás mozgatja őket, mint engem. Halkabbak, kevesebben vannak, de velem együtt sírnak és örülnek a zenének.

A Nyitott Műhelyben játszottam nemrégen, és a "csilláron is lógtak", mintegy százan voltak azon a kis helyen, de boldog voltam. A szűk közönségre még inkább igaz, hogy egy vérből valók velem, hiszen a hasonló emberek megtalálják egymást. Az ilyen dolgok valahogy elrendeződnek. Így ismerkedtem meg Rofusz Kingával, akivel a legelső pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot. Azt hiszem, vannak olyan emberek, akik hordoznak valamilyen világosságot magukban. Ha valahonnan a messzi világűrből a maszatos fejű zöld űrlények figyelik a Földet, észrevehetik őket: ők azok, akik az egyébként elpazarolt és egyre jobban elpusztított bolygót szebbé teszik. Saját nyugtalan természetemet is így magyarázom. Nekem folyamatosan mozgásban kell lennem, különben kihunyok.

Szirtes Edina Mókus

- Maximalista vagy?

- Igen, de nem a hibákért haragszom, hanem a lelketlenségért. A zenésztársaim szerintem félnek tőlem,

bűntettnek tartom ugyanis a felelősség és odaadás nélkül eljátszott hangokat.

- Milyen lesz a január 21-i koncert az Átriumban?

- Több lesz, mint az eddigi koncertjeim, hiszen Závada Péter költővel és Vojnich Erzsébet festővel dolgozunk együtt. Az összművészetben hiszek: a zene csak egy része az egységnek, a vers, a festészet, és a befogadói érzések teszik a művészetet teljessé. Erzsébet képei nagyon erős teret teremtenek, intenzívek, azonnal hatnak. Azt hiszem, hármunk közül Péter képes leginkább kommunikálni ezzel a világgal, úgyis mondhatnám, ő a legjózanabb bolond közöttünk. Afféle költő-zenész párbajt hallhat majd a közönség, soronként, versenként felelünk egymásnak. Mindig is érdekelt a művészetek közötti átjárhatóság, hiszen ugyanazt érzi a költő, a festő és a zenész, a különbség csak az, hogy mást csinálunk.