A „Vakrepülés", azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés"-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.
Az Elek Istvánnal készült Vakrepülés felvételére 2012. január 23-án került sor. Összeállította és szerkesztette Máté J. György.
DON BYAS: Stormy Weather (az En ce temps-là című lemezről, Gitanes, 1947. Byas: tenorszaxofon; Jack Diéval: zongora; Jean-Jacques Tilché: gitár; Lucien Simoens: bőgő; Armand Molinetti: dob).
Mi is a címe ennek a számnak? Stormy Weather, ez az! Van több tippem is a szaxofonosra. Úgy fúj, mint Arnett Cobb, esetleg lehetne Jimmy Forrest is, aki a Count Basie nagyzenekarban fújt. A kíséret is Basie-re emlékeztet. [Don Byas nevének elhangzása után:] Ő is vertikális gondolkozású szaxofonos, akárcsak Hawkins. Erőteljes, vibratós soundja van.
JOSHUA REDMAN: Love For Sale (a Timeless Tales című lemezről, Warner Bros., 1998. Redman: tenorszaxofon; Brad Mehldau: zongora; Larry Grenadier: bőgő; Brian Blade: dob).
Joshua Redmanre gondolok. A vamp alapján tippeltem rá. Az altissimóban fent is biztosan mozog, szinte úgy, mintha altszaxofonos lenne. Ápolja a hagyományokat, ugyanakkor modern szaxofonosként fúj. Volt kitől átvennie a tradíciókat, például az édesapjától.
CLIFFORD JORDAN: Powerful Paul Robeson (a Glass Bead Games című lemezről, Strata-East, 1973. Jordan: tenorszaxofon; Stanley Cowell: zongora, Bill Lee: bőgő; Billy Higgins: dob).
Mikori ez a felvétel? Egészen érdekes, kötött frazír. Lövésem sincs, ki lehet. Feladom. A time furcsa. Néha Rollinsra emlékeztet, néha modernebb nála. Egy-egy megoldás Archie Sheppet idézi. A vibratókból viszont egy régebbi iskola szaxofonosára asszociálok. George Coleman is lehetne, de ő sokkal pergőbben játszik. [Clifford Jordan nevének elhangzása után:] Sajnos tulajdonképpen csak a nevét ismerem, stílus alapján nem ismerem fel.
STAN GETZ: I Want To Be Happy (a Stan Getz And The Oscar Peterson Trio című lemezről, Verve, 1958. Getz: tenorszaxofon; Oscar Peterson: zongora; Herb Ellis: gitár; Ray Brown: bőgő).
[Az első néhány taktus után:] Stan Getz, Oscar Petersonnal. I Want To Be Happy. Csupa játékosság, nagyszerű ritmus. Hát igen, ez aztán igazi jazz. Ötletek sora pereg, a puha hang összetéveszthetetlen. Ez a szám nálunk is tananyag a zeneiskolában. Köszönöm, hogy feltetted.
JAMES CARTER: Epistrophy (a Jurassic Classics című lemezről, DIW, 1994. Carter: tenorszaxofon; Craig Taborn: zongora; Jaribu Shahid: bőgő; Tani Tabbal: dob).
[Az első néhány taktus után:] Monk-szerzemény. Kérdés, ki játssza a Monk-számot. David Murray? Vagy James Carter? Több modern szaxofonost kellene hallgatnom. Valahogy gyakrabban foglalkozom a régi mesterekkel, ez biztosan a korom miatt is van. Pedig Carter a Kansas City című filmben is emlékezetesen zenél.
BEN WEBSTER: Makin' Whoopee (a Soulville című lemezről, Verve, 1957. Webster: tenorszaxofon; Oscar Peterson: zongora; Ray Brown: bőgő; Herb Ellis: gitár; Stan Levey: dob).
[Az első néhány taktus után:] Ez a Makin' Whoopee. A vibratók alapján azt gondolom, Ben Webster játszik. A Peterson-együttes kíséri? Herb Ellis a gitáros. Ray Brown bőgőzik. Ben Webster a három nagy szaxofonos egyike, akiktől minden indult. Coleman Hawkins volt az egyik, egy vertikális gondolkozású tenoros, Lester Young a második, aki horizontálisan, dallamközpontúan játszott. Ben Webstert úgy jellemezhetném, mint kettejük ötvözetét. A tenorszaxofon az egyik olyan hangszer, amely a legjobban tudja utánozni az emberi énekhangot. Ez a jellegzetessége Websternél nagyon erős. Oscar Peterson pedig másképp játszik itt, mint szokott, hiszen kísér. Trióban bizonyára dupla tempóban játszaná ezt a midtempóban írt darabot, de most alázattal alkalmazkodik Websterhez, akit nyilván nagyon tisztel.
JOE LOVANO: Truth Be Told (a Friendly Fire című lemezről, Blue Note, 1999. Lovano: tenorszaxofon; Greg Osby: altszaxofon; Jason Moran: zongora; Cameron Brown: bőgő; Idris Muhammad: dob).
[Az első néhány taktus után:] Ez Joe Lovano. Megismerem a stílusát. Jellegzetes sound, talán a fafúvóka miatt is. A bostoni Berklee művészeti vezetője. Hasonlóan sokat játszik fent, mint Carter, csak sokkal puhábban, gördülékenyebben, nem olyan „csikorgós", mint a kollégája. Minden olyan könnyedén történik, mintha csettintene.
GEORGE ADAMS: Message Urgent (a Decisions című lemezről, Timeless, 1990. Adams: tenorszaxofon; Don Pullen: zongora; Cameron Brown: bőgő; Dannie Richmond: dob).
Nehéz kérdés. Nem vagyok képben. Free jazz építkezés, ez világos. Bevallom, nem vagyok otthon ebben a stílusban. Ami nem értékítélet. Ha csillagoznék, 5-öt kapna, mint ahogy az előző zenék is. Fajsúlyos előadás. Akkor szeretem a free zenélést, amikor érzem a számban a kommunikációt az előadók között, a beszélgetést vagy a vitatkozást, bármilyen „szóváltást". Amikor elbeszélnek egymás mellett, az idegen tőlem. Legyen érezhető összjáték. Itt volt.
BRANFORD MARSALIS: Roused About (a Bloomington című lemezről, Columbia, 1991. Marsalis: szopránszaxofon; Robert Hurst: bőgő; Jeff „Tain" Watts: dob).
Ha nem hallottuk volna már egyszer Joshua Redmant, rá tippelnék ezúttal is. Ez a muzsikus nagyon természetesen szólaltatja meg a szopránszaxofont. Branford Marsalis. Vele kellett volna kezdenem. Hát persze. Jól hallatszik az előadásban a zenész klasszikus képzettsége. Minden gurul, folyik. Van stream, ahogy mondani szokás. Csak félve és zárójelben mondom, hogy ez annyira tökéletes, hogy néha már épp ez „zavaró". Chris Potter is hasonlóan tökéletes, de ő nem játszik szopránon.
SONNY ROLLINS: G-Man (a G-Man című lemezről, JVC, 1986. Rollins: tenorszaxofon; Clifton Anderson: harsona; Marvin „Smitty" Smith: dob; Bob Cranshaw: basszusgitár; Mark Soskin: zongora).
[Az első néhány taktus után:] Sonny Rollins. Sajnos nem voltam ott a budapesti hangversenyén. Óriási erő sugárzik belőle. Itt nincs mese, csak úgy árad az energia. Őserő van benne. Írták róla, sőt Petersonról is, hogy nem mindig tudott megújulni, de szerintem akinek ekkora ereje van, annak nem is kell, hiszen minden megszólalása újabb energiabomba. Nála három szekvenciánál többet sem érzünk soknak. Tulajdonképpen egy harmóniára játszik, mégis végig újat tud mondani, fenntartja a szóló feszültségét.
hírlevél
