Perczel György 1963. május 2-án született Budapesten. Nyolcévesen kezdett zongorázni, és hamarosan állandó nyertese lett a korosztályos versenyeknek. Első önálló koncertjét tizenhat évesen adta a BMK színháztermében, Simon Géza Gábor szervezésében. Ezután rendszeres fellépő lett különböző jazzklubokban, szólistaként, illetve az általa vezetett kvartett élén. 1984-ben szerzett tanári és művészdiplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszakán. A következő évben ő lett a Székesfehérvári Big Band első pianistája. Friss diplomásként gyakran dolgozott a vendéglátóiparban, például 1987 márciusától fél éven át a Hotel Hilton Margaréta-teraszán. Ugyanebben az időben a Kati Bár és a Lidó Bár állandó fellépő művészének számított. Zongora-ütőhangszer formációban játszott Müller Györggyel a Balettintézet jazzbalett óráin. Ugyancsak 1986-87-ben a Veszprémi Dixieland Zenekarral is több koncertet adott.
Még 1987-ben Torontóba költözött, és 1992-ig ott élt. 1989-ben a Humber College of Music zongoristájaként megnyerte a Musicfest Canada '89 országos jazzversenyt. Megalapította a George Perczel-John Allen Jazz Combót, mellyel számos torontói klubban hangversenyezett. Emellett vendégszólistaként szerepelt más együttesekben is, ahol gyakori partnerei voltak a következő jazz-zenészek: Mark Chaput (trombita), David Hutchinson (dob), Steve Clark (bőgő), Ron Rooth (dob), Heine (bőgő), Mike Felice (szaxofon), Brent Dunbar (dob), valamint Abraham Falconer és Anna De Francesco (ének). A pianista Kanadában is folytatta a „vendéglátózást", legalább tíz torontói szállodában muzsikált.
Budapestre való visszatérése után nem sokkal szólókoncertet adott a Fürst Sándor utcai Zeneiskola nagytermében, ahol már gyermekfejjel is többször fellépett. Főként magántanításból él, eddig három lemezt jelentetett meg, melyeken szólóban és trióban hallható a játéka. Trióiban többek között Parádi József, Sárkány Sándor és Orbán György bőgős, valamint Jeszenszky György, Jellinek Emil, Papp Csaba és Bágyi Balázs dobos vett részt. 2004-ben egy ideig Indonéziában dolgozott, ahol workshopokat rendezett.
A Vakrepülés felvétele 2010. február 21-én készült. Szerkesztette és összeállította: Máté J. György.
DANILO PEREZ: Elegant Dance (a Motherland című lemezről, Verve, 2000. Perez: zongora; John Patitucci: bőgő; Brian Blade: dob; Regina Carter: hegedű; Aquiles Baez: cuatro; Luciana Souza: ének; Luisito Quintero, Ricaurte Villarreal: latin ütőhangszerek).
Érdekes, egyéni felfogásban játszottak. Nem standard világ. Végig megtartották a 6/8-ot. Különös megoldás volt, hogy a hegedű dallamát az énekes unisonóban kísérte. Egzotikus zene. Több zongorista neve is felmerülhet, de konkrét tippem nincs. A hegedűs esetleg Didier Lockwood lehetett. Négy csillagot adok rá.
BUD POWELL: Just You, Just Me (a The Complete Essen Jazz Festival Concert című lemezről, Black Lion, 1960. Powell: zongora; Coleman Hawkins: tenorszaxofon; Oscar Pettiford: bőgő; Kenny Clarke: dob).
[A zene közben:] A zongorázás nem egyértelmű. Cedar Walton vagy Bud Powell. Gondolom, valamikor az 50-es években készült a felvétel. Igazi dögös, uptempós bebop, az egyik nagy kedvencem. Bebop-figurációktól hemzseg, a bőgő közben hozza a 4/4-es walkingot, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A szaxofonoson gondolkozom, de nincs ötletem. A zene öt csillagos.
DUKE ELLINGTON: Slow Blues (a The Pianist című lemezről, Fantasy, 1966. Ellington: zongora; John Lamb: bőgő; Sam Woodyard: dob).
[A zene közben:] Ez lehet Monk, esetleg Earl Hines. Régi swing-stílus, ugyanakkor a zongorista igen modern hangokat használ. Szokatlanul újszerű felfogás, ami ellentétben áll a viszonylag egyszerű játékmóddal. Ez utóbbit, persze, nem kritikaként mondom. Ritkás a ritmusszekció, ez se gyakori jelenség. A bőgős 1/3-kat hoz, lassú tempóban. Túl sok minden nem történik a számban, de az egész nagyon levegős. Duke Ellington? Négy csillag.
MICHEL PETRUCCIANI: Turn Around (a 100 Hearts című lemezről, Blue Note, 1984. Petrucciani: zongora).
[Az első néhány taktus után:] Tizenkét ütemes archaikus blues-sémára épül a téma. Thelonious Monk lehet, vagy...Gördülékeny stílusnak éppen nem nevezném...[Később:] Hopp, azért van itt technika. Keith Jarrett lesz a végén, de akkor nagyon átvert az elején. Ha tényleg ő az, akkor nagyon mókás kedvében van itt. Nem a nyögések, hanem a tekerés miatt érzem úgy időnként, hogy Jarrettet halljuk. Rettenetesen érdekes zongorázás ez. Így nem szoktak játszani egy blues-sémát. Közben teljesen nyoma veszett a tizenkét ütemes bluesnak. Itt már mindent megenged magának a zenész, ahogy kell...Nagyon egyénien játszik. Jarrett sosem alkalmaz ilyen figurákat. Máskor meg épp reá vall a játék. Tessék, itt meg egy ingabasszust hallottunk, egy nagyon konvencionális megoldást. A zongorista érezhetően nem ismer korlátokat. Most megint modernebb stílusban játszik. Ez az ember minden pillanatban meglepetésekkel szolgál, úgyhogy óvatosnak kell lennem a tippeléssel...No, visszatért a téma. Kíváncsi vagyok, itt befejezi-e, vagy rárak még valami meglepőt. [A szám végén:] Feladom. [Michel Petrucciani nevének elhangzása után:] Pedig őt jól ismerem! Adok rá négy csillagot.
JACKY TERRASSON: Things Ain't What They Used To Be (az Alive című lemezről, Blue Note, 1997. Terrasson: zongora; Ugonna Okegwo: bőgő; Leon Parker: dob).
[Az első néhány taktus után:] Rengeteg szünettel játszik, igen érdekesen és modernül. A dob izgalmasan ment át dupla feelingbe, majd visszatért az eredeti tempóhoz. A bőgős játéka hagyományos walking, 4/4-ben. Ezen a felvételen is minden megtörténhet, igen szabadon játszik a szólista, miközben a ritmusszekció ízes bebopban dolgozik alá. Minthogy a pianista mindenféle harmóniát megenged magának, tulajdonképpen free zene ez. [A szám végén:] A tritonusos (bővített negyed hangköz, mely három egész hangot tartalmaz - a szerk.) megoldások Monk zenéjét idézték, ő alkalmazta ezt rendszeresen. De itt persze sokkal modernebb harmóniákat hallottunk. A zongoristára nem tudok tippelni. Négy csillagos muzsika.
BILL EVANS: Dream Gypsy (az Undercurrent című lemezről, Blue Note, 1962. Evans: zongora; Jim Hall: gitár).
[Az első néhány taktus után:] Gyönyörű és romantikus. Ennyi alapján azt mondhatom: Bill Evans. Ez egy ¾-es jazzkeringő. Ritka formáció - zongora és gitár duója. Nálunk Szakcsi és Babos próbálkozott hasonlóval. Simogató zene. A blockakkordok a kedvenceim, ezeket itt nagyon szépen rakja fel Evans. A gitáros nem Joe Pass, mert ő beboposabban játszik. És nem Herb Ellis. Szép modern harmóniával zártak. Amikor ezt a zenét hallgatom, hasonló hangulatba kerülök, mint amikor egy Chopin-lemez forog a lemezjátszón. Öt csillag, vitathatatlanul.
LYLE MAYS: Highland Aire (a Lyle Mays című lemezről, Geffen, 1986. Mays: zongora, szintetizátor; Alejandro N. Acuña: dob; Billy Drewes: szaxofonok; Bill Frisell: gitár; Marc Johnson: bőgő; Nana Vasconcelos: ütőhangszerek).
[Az első néhány taktus után:] Keith Jarrett. Imádom. Vagy a Köln Concert, vagy a Facing You. [A zenekar belépése után:] Bocsánat, helyesbítenem kell magamat. Lyle Mays. Nagyon nagy kedvencem ez a zene. Ez az a szám, amelyben skót dudák is lesznek. Amikor Torontóban éltem, nagyon sokat hallgattam ezt a lemezt. Ezzel ébredtem, ezzel aludtam el. Kirobbanó örömérzés van ebben a kompozícióban. Nagyon intellektuális és érzékeny zene, a legjobbak közül való. Igazi érett művészet. Mays játéka sok ponton érintkezik a Jarrettével. Mesterien bánik a ritmussal. Nagyon dallamos, fülbemászó, ugyanakkor igen modern harmóniákat használ. A maximumot érdemli: öt csillag.
AZIZA MUSTAFA ZADEH: Tea On The Carpet (az Aziza Mustafa Zadeh című lemezről, Columbia, 1991. Mustafa Zadeh: zongora).
[Az első néhány taktus után:] Ez vagy Chick Corea, vagy...Helyenként tényleg Coreát idézi, de nem biztos, hogy ő maga. Modern latinos érzés határozza meg a számot. Corea lesz ez. [A tagadó válasz után:] Akkor nincs több ötletem. [Aziza Mustafa Zadeh nevének elhangzása után:] Őt nem ismerem, de az édesapjától, Vagif Mustafa Zadehtől van otthon egy régi lemezem. Ez a szám is megérdemli az öt csillagot.
LENNIE TRISTANO: Yesterdays (az Intuition című lemezről, Blue Note, 1949. Tristano: zongora; Billy Bauer (gitár); Arnold Fishkin (bőgő); Harold Granowsky (dob).
Hagyományos alapstílust hallottunk, ismét modern hangokkal. Őszintén szólva nekem ez a felvétel nem nagyon tetszett. Kissé szögletes, skálaszerű. [Miután elhangzott a felvétel dátuma:] Csak nem Lennie Tristano? Ez azért érdekes, mert amit korábban hallottam tőle, az sokkal virtuózabb előadás volt. Van vele egy kazettám, ott például alig használja a bal kezét. Nagy művész volt, szerencsére egyetlen szám nem ad hű képet egy muzsikus világáról. Három csillag.
JOACHIM KÜHN: Portrait Of My Mother (a The Diminished Augmented System című lemezről, Emarcy, 1999. Kühn: zongora).
Érdekes szekvenciákat játszó modern zongorista. Nem hinném, hogy Cecil Taylor, mert nem annyira free. Atonális zene. A szerzőre is nehéz tippelni, mert improvizációról van szó. Mellesleg ez nem az én stílusom. Néhány percnél többet nem szoktam ilyen zenét hallgatni. [Joachim Kühn nevének elhangzása után:] Pedig őt is ismerem. Voltak tőle kazettáim. Emlékszem, többször járt Magyarországon is. Akkoriban a rádióban leadták a zenéit, onnan vettem fel tőle számokat. Négy csillagot tudok adni rá.
(A videók illusztrációk, a vakrepülés kizárólag hanglemezekkel zajlik.)
hírlevél
