Tommy Vig, azaz Vig Tamás hatvanhárom éve játszik jazzt. Pályája közvetlenül a második világháború után kezdődött, hét éves korában, amikor csodagyerekként dobpárbajokban vett részt a Zeneakadémián, a Fővárosi Nagycirkuszban és a Városi Színházban. „Ellenfelei" ezekben a zenei párviadalokban az akkori jazzélet kiválóságai, Beamter Bubi és Radnóti Tamás voltak. 1950-ben a kommunista diktatúra letiltotta, mert a jazzt (Tommy szerint a ténylegesen amerikai forradalmi zenét!) imperialista csökevénynek minősítette. (Vig Tommy véleménye: az igazi jazzt, mint a forradalom és szabadság jelképét, minden uralkodó osztály gyűlöli és különböző módokon tiltja be.)
A tizennyolc éves fiatalember – mielőtt Kovács Gyulához, Pege Aladárhoz és másokhoz hasonlóan ”jazzkarriert” csinálhatott volna hazájában – 1956. november 18-án átgyalogolt Ausztriába, és Amerikában telepedett le, ahol nem csupán ”tűrt” műfajnak számított a jazz. New York-ban, Las Vegasban, végül Hollywoodban élt és dolgozott: multiinstrumentalista muzsikusként egyaránt jól kezelte a dobokat, a vibrafont és különböző ütőhangszereket. Írt filmzenéket, és rengeteg világnagyság együttesében megfordult: dolgozott többek között Tony Bennettel és Quincy Jones-zal; a Miles Davis–Gil Evans Big Banddel és Benny Golsonnal; Frank Sinatrával és Henry Mancinivel; Freddie Hubbarddal és Shorty Rogers-zel; a Manhattan Transfer énekegyüttessel, Stan Kentonnal, Woody Allennel, illetve Eric Claptonnal. Vezette saját nagyzenekarát 40 éven keresztül, és Hollywoodban mintegy 1400 stúdiófelvétel részese volt. A Las Vegas Youth Symphony Orchestra mutatta be Moment For Vibraharp, Piano And Strings című művét. 2001-ben Tommy Vig megkapta a vibrafonosoknak járó Oscar-díjat. A Pannon Jazz Kiadónál látott napvilágot Most és akkor című albuma.
2006-ban hazatelepült, s jelenleg aktív szerepet játszik a magyar jazzéletben. Budapest 1956 című nagy ívű kompozícióját 2006 októberében mutatta be a Budapest Jazz Orchestra közreműködésével, Zsoldos Bélával pedig megalakította az Üssdob elnevezésű jazzegyüttest, amelyben felesége, Mia énekel. A Budapest 1956 szimfonikus zenekarra írt változatát Kovács László vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara előadásában 2008 januárjában. A fáradhatatlan muzsikus rendszeresen fellép Zsoldos Bélával, a Gyárfás Trióval és a Joe Fritz Banddel. Utóbbival készítette el néhány hónappal ezelőtt a Salute To Henry Mancini című albumot. Legújabb lemeze az ÜssDob, amely most jelent meg a TOM TOM Records gondozásában. Tommy Vig a Magyar Jazz Szövetség vezetőségi tagja. Első „Vakrepülés”-én 1969. március 20-án vett részt a Down Beat magazinban. Második „Vakrepülés”-én, 1972. április 13-án kérdezője, Leonard Feather többek között úgy mutatta be játékostársát, mint aki nem bánik kesztyűs kézzel a hallott muzsikusokkal, s többek között ez az őszinteség teszi izgalmas olvasmánnyá válaszait. Tommy harminchat évvel később se lett megalkuvó. Új „Vakrepülés”-ének felvétele 2008. július 23-án készült Budapesten. Szerkesztette és készítette Máté J. György.
BOBBY HUTCHERSON: Stella By Starlight (a The Al Grey & Dave Burns Complete Sessions című lemezről, Lone Hill Records, 1962. Hutcherson: vibrafon; Dave Burns: trombita; Al Grey: harsona; Billy Mitchell: tenorszaxofon; Earl Washington: zongora; Herman Wright: bőgő; Otis ’Candy’ Finch: dob; Philip Thomas: dob, ütőhangszerek).
Lehetséges, hogy a Stella By Starlight szólt? Az a tippem, hogy angol zenekart hallottunk, ritmizálásban a britek állnak a legközelebb az amerikai együttesekhez. Gyanítom, hogy valamikor az ’50-es évek elején készülhetett a felvétel. A vibrafonos nem játszott különösebben eredetien, de a technikája rendben van. Talán a harsonás lehet a főnök, ő nagyon jól játszott. Azokban az időkben én is szerettem ezt a fajta jazzt. Ha 1950 után készült a felvétel, 2 csillagot érdemel, ha korábban, akkor 3,5-öt. (Bobby Hutcherson nevének elhangzása után:) Wow! Bobby Hutcherson! Később nagy vibrafonos vált belőle, de erről a felvételéről nem lehetett felismerni.
EDDIE COSTA: If I Were A Bell (a Guys And Dolls Like Vibes című lemezről, Coral/Verve, 1958. Costa: vibrafon; Bill Evans: zongora; Wendell Marshall: bőgő; Paul Motian: dob).
Ez a felvétel nagyon tetszett. Kiváló volt a vibrafonos és nagyszerű a zongorista. A bőgős végig rövid hangokat játszott, ebből arra következtetek, hogy régi felvétel lehet. Tetszett, hogy eredeti ötletei voltak a vibrafonosnak. Remek jazz! 5 csillagos! Korai Terry Gibbs volt talán? De Victor Feldman is lehetett. (Eddie Costa nevének elhangzása után:) Eddie Costa? Igazi New York-i jazz! Az If I Were A Bell. Costa szegény fiatalon halt meg. És ki volt a zongorista? (Bill Evans nevének elhangzása után:) Bill Evans! Fabulous!
MILT JACKSON: Mack The Knife (a The Milt Jackson Big 4 At The Montreux Jazz Festival 1975 című lemezről, Pablo, 1975. Jackson: vibrafon; Oscar Peterson: zongora; Niels-Henning Orsted Pedersen: bőgő; Mickey Roker: dob).
Fogalmam sincs, ki volt ez a vibrafonos, de nagyszerűen játszott. Ez az én zeném. 4 csillag. Öröm áradt ebből a muzsikából! Johnny Rae? (Milt Jackson nevének és a felvétel időpontjának elhangzása után:) 1975-ben? A kedvenceimnek olyan periódusaiból játszol le számokat, amelyeket nem ismerek. Milt Jacksont egyébként a Modern Jazz Quartetben szerettem a legjobban.
CAL TJADER: Ginza Samba (a Stan Getz With Cal Tjader című lemezről, Fantasy, 1958. Tjader: vibrafon; Stan Getz: tenorszaxofon; Vince Guaraldi: zongora; Eddie Duran: gitár; Scott LaFaro: bőgő; Billy Higgins: dob).
Nagyon jó zene volt. A szaxofonos bizonyos frázisai Stan Getzre emlékeztettek. Jó technikájú játékos. A felvétel idejét 1952-re taksálom. A vibrafonos is figyelemre méltó volt, de nem tudom, ki lehetett. Terry Gibbs? 4 csillagos zene.
WALT DICKERSON: The Ultimate You (a To My Queen Revisited című lemezről, SteepleChase, 1978. Dickerson: vibrafon; Andy McKee: bőgő; Jimmi Johnsun: dob).
Erről a zenéről sok mondanivalóm van. Rögtön jelzem: nagyon szeretem a free jazzt. Itt egy vibrafon-bőgő-dob triót hallottunk, én is valami hasonló zenével próbálkoztam 1959-1960-ban. Kifejlesztettem egy atonális stílust, megvallom, ez az első hasonló, amit hallok. Akkoriban Ornette Colemannel beszélgettünk ilyesmiről a Village Vanguardban. Elmagyarázta a saját zenéje lényegét. Egy tengerjáró hajón dolgoztam azokban az időkben, esténként a közönség kedvére való zenéket játszottunk, de napközben egyedül gyakoroltam atonális improvizációkat. Az én zenéim akkor még mindig kapcsolatban maradtak az alapakkorddal. Magam far-fetched tonality-nak neveztem ezt a kísérletet. Manapság Zsoldos Bélával szintén kísérletezünk hasonló zenékkel, négykezes marimbán.
Visszatérve erre a darabra, 5 csillagot adok a zene bátorságáért, a művészi meg-nem-alkuvásért. Egy jó zenészt hallottunk, aki divatosabban, swingesebben is tudna játszani, de nem keresi a közönség kegyeit. Azt gondolom, az effajta absztrakt zene gyakran jobban tükrözi az életet, mint a simulékonyabb muzsikák. Nem tudom, ki volt a vibrafonos, de az eddigi zenék közül ez tetszett a legjobban.
GARY BURTON: Sea Journey (a Passengers című lemezről, ECM, 1976. Burton: vibrafon; Pat Metheny: gitár; Steve Swallow: basszusgitár; Dan Gottlieb: dob; Eberhard Weber: bőgő).
Ez egy jazz-rock kompozíció volt, amit én nagyon nem szeretek. Annak idején Szabó Gabi kezdett hasonló felvételeket készíteni Amerikában. Szabó Gábor amúgy óriási tehetség volt, hallottam őt Chico Hamiltonnal játszani. Itt egyszerűen rosszak a harmóniamenetek…Ennél a jó vendéglátóipari zenét is többre becsülöm. Egy csillagot se érdemel. Az ilyen zenékről Joe Zawinul mondta nekem egyszer (a Los Angeles-i Paprika vendéglőben, négyszemközt, ebéd közben, úgy látszik, őszinteségi rohamában, mert ő kiváló bebop jazz-zongorista volt, játszott velem még Bécsben), hogy mind csalásra épül, a saját "fusion"-zenéjét is beleértve. (Azt mondta, hogy ő most a népeknek olyképp játszik, mintha csecsemő lenne: "like a baby", így fejezte ki magát.)
TEDDY CHARLES: A Night In Tunisia (a New Directions című lemezről, Prestige, 1952. Charles: vibrafon; Jimmy Rainey: gitár; Dick Nivison: bőgő; Ed Shaughnessy: dob).
Az A Night In Tunisia szólt, de Dizzy Gillespie gyönyörű eredeti akkordjait kicserélték hülyeségekre. Elrontottak egy csodálatos melódiát. Én az ilyesmit úgy nevezem: pénzért elárulni a jazzt. Mellesleg a gitáros jó lett volna, ha hagyják többet játszani. Nem értem, ilyesmi hogyan fordulhat elő. Ez volt a mai legrosszabb zene.
RED NORVO: I Get A Kick Out Of You (a Move! című lemezről, Savoy, 1951. Norvo: vibrafon; Charles Mingus: bőgő; Tal Farlow: gitár).
Remek volt a gitáros! A vibrafonos lehetett Victor Feldman, de az ő produkciója nem ért fel a gitároséval. Nehéz az ilyen zenét pontozni, többet kellene tudni a zenészek elképzeléseiről. 2,5 csillag, a gitárosnak külön 3,5.
KARL BERGER: St. Thomas (a Conversations című lemezről, In + Out Records, 1994. Berger: vibrafon; Ray Anderson: harsona).
Nagyon tetszett! 4,5 csillag! Szeretem az ilyen duókat. Én is szívesen játszom kettősöket Gyárfás Pistával, Deseő Csabával, Zsoldos Bélával vagy Joe Fritzcel. Egyébként a St. Thomas-t hallottuk, Sonny Rollins szerzeményét. Leginkább magamra emlékeztetett a vibrafonos, de tudom, hogy nem én voltam (nevet). A pozanos lehetett Albert Mangelsdorff.
LIONEL HAMPTON: Panama (a Crazy Vibes című lemezről, EMI, 1956. Hampton: vibrafon; Claude Bolling: zongora; Billy Mackel: gitár; Guy Lafitte: tenorszaxofon; Paul Rovere: bőgő; Curley Hamner: dob).
Ez a zene olyan volt, mintha a ’30-as években készült volna. Tenoron Coleman Hawkinsszal, vibrafonon a fiatal Red Norvóval vagy Lionel Hamptonnal. (A felvétel időpontjának elhangzása után:) Erre nem adok csillagot, mert nem értem, miért játszottak 1956-ban ennyire konzervatívan.