Váczi Eszter Budapesten született. Zenei tanulmányait a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolában végezte, ahol hét évet tanult klasszikus zongorát, és mindvégig tagja volt az iskola kórusának, amely az ország egyik legkomolyabb énekkara. Gimnáziumi évei alatt már megszületett benne az a feltétlen vonzalom a jazzmuzsika iránt, amely végül egyenes irányt mutatott számára, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz-ének tanszakára jelentkezzen. Itt 2001-ben szerzett művész/tanári diplomát. A főiskola első évének nyarán választották be a mindössze két évig futó, de annál nagyobb sikereket magáénak tudható Jazz+Az nevű formációba, ahol egy színpadon állhatott a magyar jazzélet számos kiemelkedő alakjával. Szintén a főiskolai évek alatt ismerkedett meg azokkal a zenészekkel, akik meghatározó kollégái lettek két fő formációjában, a Váczi Eszter Quartetben, és a Váczi Eszter és a Szörp

ben.

A két fő formáció mellett számos egyéb előadó együttesében, valamint különböző zenekarokban is közreműködött, illetve közreműködik a mai napig: Cserháti Zsuzsa, ESP, Budapest Jazz Orchestra, Modern Art Orchestra, Fernk, Hárshegy, Hatok zenekar. Jazzkvartettje jelenlegi formáját kb. 4 éve nyerte el, korábban többféle felállásban is létezett a zenekar, ahol olyan kiváló zenészekkel játszott, mint pl. Juhász Gábor, Fekete-Kovács Kornél, Horváth Balázs, Révész Richárd, Kovács Zsolt, Váczi Dániel, Oláh Szabolcs, Hárs Viktor, Mester Dániel... A Váczi Eszter Jazz Quartet jelenlegi tagjai: Gátos Iván(zongora), Gátos Bálint (basszusgitár), Mike Zsolt (dob) és Váczi Eszter (ének). A Váczi Eszter és a Szörp tagjai: Gátos Iván (zongora), Gátos Bálint (basszusgitár), Fehér Géza (gitár), Barbinek Gábor (pozan), Weisz Gábor/ Szatmári Zoltán (szaxofon), Magyar Ferenc /Puskás Csaba (trombita), Mike Zsolt (dob), Weisz Nándor (ütőhangszerek) és Váczi Eszter (ének). A ”Vakrepülés” felvétele 2008. szeptember 15-én készült. Szerkesztette és készítette: Máté J. György.

1. JUNE CHRISTY: Swingin' On Nothin' (a Big Band Specials című lemezről, Capitol, 1962. Christy: ének; nagyzenekar, arranzsőr: Bill Holman).

Shirley Bassey? Mindenesetre Sarah Vaughan ”és körének” stílusában énekelt az énekesnő. Teátrális, nagy vibratós, bővérű előadás szólt. Ez volt a jazz operakorszaka. Nagy amplitúdók, a téma variálásánál nagy ívű, szemben a mai énekesnők, például Diana Krall minimalizmusával. Hogy őszinte legyek, az utóbbi megközelítés közelebb áll a lelkemhez, de nagyon szeretem a régi, nagy dallamíves tolmácsolásokat is. A szakdolgozatom egyik témája is a régi és új jazzéneklés összehasonlítása volt. (June Christy nevének elhangzása után:) Őt még nem hallottam énekelni, csak a nevét ismerem. Úgyhogy kitalálni se tudtam volna. Ismétlem, nagyon tetszett, de csillagokat se neki, se a többi énekesnőnek nem fogok osztogatni, végül is ki vagyok én, hogy osztályozzam őket? A reakcióimból úgyis kiderül majd, hányas osztályzatot adnék az egyes felvételeknek.

2. NNENNA FREELON: Superstition (a Tales Of Wonder című lemezről, Concord, 2002. Freelon: ének; Gerry Niewood: fuvolák, szaxofonok; Ronnie Buttacavoli: trombita; Brandon McCune: zongora; Dave Samuels: vibrafon, marimba; Chuck Loeb: gitár; Gerald Veasley: bőgő, basszusgitár; Woody Williams: dob; Bashiri Johnson: ütőhangszerek).

Nem tudom, ki énekelt. Nagyon kevés énekest hallgatok mostanában, úgyhogy ez nem is lehet meglepő. De nagyon tetszett. Maga az énekstílus kicsit régies volt, ami mégis remekül harmonizált a funky kísérettel. Érdekes társítás, amikor a popos lüktetéshez egy efféle ”dívás” énekstílus járul. Ennek az énekesnőnek ráadásul nagyon szép a hangszíne. Egyébként Stevie Wonder-feldolgozásról van szó, ugye? Kerülte a túlzott hajlítgatást, a ”tipikus” fekete éneklés patternjeit, amik elég unalmasak. Nnenna Freelon nevének elhangzása után:) Nem hallottam még róla. Mentségem, hogy inkább instrumentális zenét vagy Chet Bakert hallgatok, mert nem szeretném, ha rólam is megmondható lenne, szabadidőmben melyik énekesnők lemezeit búvárlom.

3. NANCY WILSON: In The Heat Of The Night (a Welcome To My Love című lemezről, Capitol, 1967. Wilson: ének; nagyzenekar, arranzsőr: Oliver Nelson).

Ez az előadás viszont nem tetszett. Nagyon modoros volt. Sokan azt hiszik, hogy a blues-t agyon kell figurázni. Szerintem épp az egyszerűség a megragadó. Nem szeretem a túldíszítettséget. Tanácstalan vagyok, ki lehet az énekesnő, ráadásul – gyakorlás híján – a régi előadókat már keverem is egymással. Persze az, hogy nem tetszett, nem jelenti azt, hogy technikailag gyöngébb volna az előzőeknél. (Nancy Wilson nevének elhangzása után:) Érdekes, pedig egykor vele szerettem meg a Love Dance című számot, amit szinte rubatóban adott elő, úgy emlékszem, vonósokkal, nagyon lágyan. Az az előadás nem volt ennyire túlvariálva.

4. MADELEINE PEYROUX: Dance Me To The End Of Love (a Careless Love című lemezről, Rounder, 2004. Peyroux: ének, gitár; Dean Parks: gitár; Larry Goldings: zongora; David Piltch: bőgő; Jay Bellerose: dob, ütőhangszerek).

(Néhány taktus után:) Madeleine Peyroux! A hangja híres arról, hogy Billie Holidayéra emlékeztet. Ez az a bélyeg, ami nem biztos, hogy használ egy előadóművésznek. Vagyis, hogy a hangját mindig valaki máséhoz, egy nagy elődéhez hasonlítják. Nagyon jó énekes, én is nagyon szeretem a lemezeit, csak hát… Billie Holiday. Nem tudom, tudatos-e nála ez a törekvés, elképzelhető, hogy így akarja visszahozni Holidayt a köztudatba. Mellesleg ez a felvétel technikailag is remek, az énekes és a kíséret akusztikailag ugyancsak tökéletesen balanszírozott.

5. REBEKKA BAKKEN: Say Goodbye To What Is Gone (a The Art Of How To Fall című lemezről, EmArcy, 2003. Bakken: ének; Takuya Nakamura: trombita, billentyűs hangszerek; Roberto Cipelli: zongora; Dieter Ilg: bőgő; Jojo Mayer: dob; Eivind Aarset: gitár).

Ismerős ez a hang, de nem jövök rá, ki lehet. Ez a szám nekem nem jazz, inkább pop és soul keveréke. Szépen indult a darab, de később elcsépelt fordulatok következtek. Aki sok zenét hallgat, s aztán maga is megpróbálkozik énekléssel vagy hangszeres zenével, nehezen tudja elkerülni a közhellyé vált patterneket, s azt is tapasztalhatja a színpadon, hogy a közönség viszont legtöbbször épp ezeket a kliséket várja el tőle.

6. MONICA ZETTERLUND: Come Rain Or Come Shine (a Waltz For Debby című lemezről, Philips, 1964. Zetterlund: ének; Bill Evans: zongora; Chuck Israels: bőgő; Larry Bunker: dob).

Ahhoz képest, hogy régi előadás, egyáltalán nincs elnagyolva, egyszerű eszközöket alkalmaz az énekes. Nagyon szeretem ezt a standardet, és az előadás is remek: az énekhang vitte előre a számot.

7. ASTRUD GILBERTO: Call Me (az A Certain Smile A Certain Sadness című lemezről, Verve, 1966. Gilberto: ének; Walter Wanderley: Hammond-orgona; Joao Gilberto: gitár; José Marino: bőgő; Claudio Slon: dob; Bobby Rosengarden: ütőhangszerek).

(Néhány taktus után:) Astrud Gilberto? Őt aztán tényleg imádom. Tipikus példája annak, hogy egy énekesnő hogyan képes hatni pusztán a stílusával. Gyakran hamis, mégis: a számai hangulatával mindig lehengerel. Egyszeri és megismételhetetlen. Olyan ő a bossa novában, mint Chet Baker a jazz-standardek tolmácsolásában. Az atmoszféra hat a hallgatóra. Eszembe sem jut szakmai bakikat számon kérni rajta, mert Astrud Gilberto úgy jó, ahogy van.

8. DIANNE REEVES: Comes Love (a Quiet After The Storm című lemezről, Blue Note, 1994. Reeves: ének; Roy Hargrove: trombita; Gary Grant: trombita; Ron Blake: tenorszaxofon; Everette Harp: altszaxofon; David Torkanowsky: zongora; Chris Severin: bőgő; Billy Kilson: dob; Luis Conte: ütőhangszerek).

Ismét valaki, akit biztosan ismerek, de nem tudom kimondani a nevét. Leginkább a magas hangjai tűnnek ismerősnek. (Dianne Reeves nevének elhangzása után:) Nagyon jó és ízléses előadás volt, de nincs mit kiemelni. Talán annyit, hogy visítozás és visítozás között is nagy különbség van: az egyik énekesnőnek jól áll (ilyen Dianne Reeves), a másik előadásában viszont ízléstelennek hat.

9. ANITA O'DAY: Sing Sing Sing (az Anita O'Day Sings The Winners című lemezről, Verve, 1958. O'Day: ének; Russ Garcia and his Orchestra).

Fehér bőrű énekest hallottunk. Nagyon régi felvétel, én egy ilyesfajta zenéből – és itt a hangszerelésre is gondolok – képtelen lennék odafigyelve egy egész lemezt meghallgatni. Ha választanom kellene, ezt a számot inkább Fitzgeralddal hallgatnám meg.

10. KAREN MANTLER: The Flu (a Karen Mantler and Her Cat Arnold Get the Flu című lemezről, Watt, 1990. Mantler: ének, Hammond-orgona; Eric Mingus: ének; Steven Bernstein: trombita; Pablo Calogero: baritonszaxofon, fuvola; Marc Muller: gitár; Steve Weisberg: billentyűs hangszerek; Jonathan Sanborn: bőgő; Ethan Winogrand: dob).

Meglehetősen progresszív irányultságú felvétel. A hangszerelési ötletek igen modernek. Az énekesnő hangszíne is szép. De ez így együtt tud csak ennyire jó lenni, az énekes és a zenekar kölcsönhatásában rejlik a szám ereje. Nevet találgatni meg se próbálok, biztos vagyok benne, hogy még soha nem hallottam ezt az előadót.