Jazz/World

Vakrepülés Vadon Irénnel

2007.01.11. 00:00
Ajánlom
A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt nem kap az egyes zeneszámokról.

Vadon Irén

Vadon Irén jazzénekesnő és jazzklub-vezető 1955. december 14-én született a Nyírbátortól öt kilométerre fekvő Piricsén. 1974-ben fejezte be középiskolai tanulmányait Nyírbátorban, majd megkezdte felsőfokú zenei stúdiumait. 1980-ban végzett a Bartók Béla Zenei Szakiskola jazz tanszakán. 1985-ig szabadúszó énekesnőként dolgozott, majd megszerezte énekesnői diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazztanszékén. Az énekesnő pályája jelentős fordulatot vett 1999. február 27-én, amikor férjével megnyitotta a Veres Pálné utcai Jazz Garden jazzklubot. Itt máig minden nap este kilenctől élőben hallhat jazzt az érdeklődő vendég: a műsorkínálatban elsősorban a klubhangulathoz illő kiszenekari formációk dominálnak. Alkalmanként maga Vadon Irén is színpadra lép Vukán György Creative Art Triójának kíséretével. A Jazz Garden kiadásában látott napvilágot 2002-ben az énekesnő A Song For You című CD-je. A közeljövőben szeretné felvenni újabb lemezének anyagát. A klubban több világhírű jazzmuzsikus megfordult, közülük jó néhányan (Lee Konitz, Herbie Mann, Sangoma Everett, Kirk Lightsey, Eldad Tarmu stb.) koncertet is adtak. A magyar jazzművészet színe-java visszatérő előadó a Veres Pálné utcában. A „Vakrepülés” felvétele 2007. január 10-én készült. Szerkesztette és készítette Máté J. György.

SARAH VAUGHAN: Fever (a Viva! Vaughan című lemezről, Mercury, 1964. Vaughan: ének; Frank Foster: hangszerelés, vezénylet; nagyzenekar).


Sarah Vaughan

Első hallásra nem sikerült megfejtenem, ki ez az énekesnő, bár több részlet volt a számban, amely alapján úgy érzem, jól ismerem őt. Egy fekete bőrű énekesnő tiszta, világos előadását hallottam. Nagyon képzett hangú művésznő, aki a Fever-höz méltóan könnyeden tolmácsolta a számot. A klasszikus jazzéneklés sok elemét lehetett felfedezni a produkcióban, nekem nagyon tetszett. Nem volt mélyenszántó felfogása a standard darabnak, cserébe szórakoztató volt és kellemes, szerintem a Fever-t így kell előadni. (Sarah Vaughan nevének elhangzása után:) Úristen!!! Ez nagyon fiatalkori felvétel kel,l hogy legyen, mert később sokkal mélyebb, sokkal öblösebb lett a hangja. Azt a Sarah Vaughant nagyon jól ismerem, de itt nem tudtam felfedezni a későbbi Vaughan stílusjegyeit. Meg kell mondanom, ha ezt az előadást összehasonlítom az általam ismert, profi Sarah Vaughanéval, akkor sokkal inkább erre a zenére vagyok vevő. A profi énekesnőben sokkal több volt a modorosság. Itt még ösztönös a megszólalás, nem annyira kikristályosodott, mint amilyen később lett. Azt én sokkal kevésbé szeretem. Itt még önmagát adja, pózok nélkül. Nem vagyok nagy Sarah Vaughan-rajongó, de ez nagyon tetszett. Abszolút öt csillag, itt nincs mibe belekötni.

JANIS SIEGEL (Manhattan Transfer): Hidden Place (az A Thousand Beautiful Things című lemezről, Telarc, 2006. Siegel: ének; Edsel Gomez: zongora; Edmar Castaneda: kolumbiai hárfa; John Benitez: bőgő; Steve Hass: dob; Luisito Quintero: ütőhangszerek; Marlon Saunders: vokál).


Janis Siegel

Most se tudok nevet mondani, de a hang engem a Manhattan Transfer jobbik énekesnőjének orgánumára emlékeztet. Ezen a lemezen egészen más stílusban énekel, mint amikor az énekegyüttessel lép fel. Itt sokkal modernebbül ad elő, kevésbé populáris, mint a Manhattan Transfer tagjaként. De ugyanannyira professzionális, mint amikor negyedmagával énekel, ha ugyan ő az. A két énekesnőé közül nekem az ő felfogása tetszik jobban, sőt azt mondhatom, én a most hallott hangot szeretem a legjobban az egész Manhattan Transferben. Ő is annyira profi és olyan sokat tud, hogy nem lehet neki öt csillagnál kevesebbet adni.

ABBEY LINCOLN: Strong Man (a That’s Him! című lemezről, Riverside, 1957. Lincoln: ének; Kenny Dorham: trombita; Sonny Rollins: tenorszaxofon; Wynton Kelly: zongora; Paul Chambers: bőgő; Max Roach: dob).


Abbey Lincoln

Ő az egész pályáján ugyanabban a stílusban énekelt, ma is azt halljuk tőle, amit régen. A klasszikus jazzéneklés újabb példája. A blues-tól kezdve minden létező stílust kipróbált, és mindegyikben otthonosan mozgott. Rengeteg LP és CD őrzi a hangját. Sose tartozott a kedvenceim közé, de gyakran használtam a dalait forrásul a magam énekesi pályáján. Nem a stílusát kopíroztam, hanem a dalválasztásai érdekeltek. Az orgánumával nem volt bajom, de az előadásmódja nem eléggé változatos, nem annyira játékos és sokszínű, mint mondjuk Carmen McRae – nálam ő a csúcsénekesnő – világa. Az persze ízlés kérdése, hogy kinek melyik énekesnő produkciója mit üzen. Öt csillag, erre a profizmusra nem lehet kevesebb pontot adni. Minden elismerés az övé. Az osztályzást teljesen függetlenítem a személyes ízlésemtől, attól, hogy nekem ennek vagy annak az énekesnek a produkciója jobban tetszik: el kell ismerni, hogy itt is minden a helyén van.

ELIANE ELIAS: A Felicidade (az Eliane Elias Sings Jobim című lemezről, Somethin’ Else, 1998. Elias: ének, zongora; Michael Brecker: tenorszaxofon; Oscar Castro-Neves: gitár; Marc Johnson: bőgő; Paulo Braga: dob; Café: ütőhangszerek).


Eliane Elias

Az énekesnő teljesen ismeretlen számomra, viszont az A Felicidade-t jól ismerem, több bossa nova énekesnő előadásában hallottam már. A most hallott változatban a hagyományos brazil zene modern jazzelemekkel keveredett, ami igen szokatlan eljárás. A szaxofonszólóban például szinte semmi brazilos nem volt. Hogy őszinte legyek, hozzám sokkal közelebb áll a hagyományos bossa nova stílus, amit például Astrud Gilberto művel, bár ez is érdekes, és főleg szokatlan hangzásvilág. Mindent egybevetve négy csillagot adok erre a felvételre.

ROSEMARY CLOONEY: He’s Funny That Way (a <iyTribute To Billie Holiday című lemezről, Concord, 1979. Clooney: ének; Scott Hamilton: tenorszaxofon; Warren Vaché: kornett; Cal Collins: gitár; Nat Pierce: zongora; Monty Budwig: bőgő; Jake Hanna: dob).


Rosemary Clooney

Ismét egy öt csillagos felvétel. Rosemary Clooney. Fehér létére nagyon feketén énekel, rám mindig nagyon mélyen hatnak az előadásai. Borzasztóan érzéki hang, amelyben nagyon sok a szomorúság. Mondanom se kell, hogy technikailag teljesen profi. Sokkal feketébben énekel, mint sok színes bőrű pályatársa. Feketén énekelni nem bőrszín kérdése. Clooney ráadásul nagyon sokféle színnel tud megszólaltatni egy dalt, igen változatosak az albumai. Ezt a felvételét is alig-alig tudtam beazonosítani, annyira másféle, mint amiket eddig ismertem tőle. Itt nyilván az is közrejátszott, hogy a Billie Holiday-féle egyszerűséget próbálta megvalósítani. Holiday egyébként az egyik kedvenc előadóm. Az már önmagában egy nagy tett – különösen egy fehér énekesnőtől –, hogy van mersze Billie Holidayt énekelni. Csiszolt a technikája, de a jazzben a technika önmagában még semmit se jelent. Ha nincs közvetíteni való lelki tartalom egy számban, akkor a jazz meghalt. Én azokat az énekeseket szeretem a legjobban, akik sokféle érzést tudnak közvetíteni – és Rosemary Clooney ilyen.

NINA SIMONE: The Times They Are A-Changin’ (a Forever Young, Gifted And Black: Songs of Freedom and Spirit című lemezről, RCA, 1969. Simone: ének; Al Shackman, Stuart Scharf, Ernest Calabria, Eric Gale: gitár; Don Alias: ütőhangszerek, Bernard Purdie: dob; Weldon Irvine: orgona; Gene Perla: bőgő).


Nina Simone

(Az első taktusok után:) Nina Simone. A klasszikus jazz drámai nagyasszonya. Bár hallottam már tőle nagyon kedvesen gyermekdalt is énekelni. De elsősorban mégiscsak egy hatalmas blues-énekesnőről van szó. Blues-t még annyi fájdalommal senkitől se hallottam előadni, mint Billie Holidaytől és tőle. A Strange Fruit-ot például szívszorítóan tudja énekelni. Utánozhatatlan. Fantasztikus a lagé-ja. Ezeknél a kiforrott énekesnőknél teljesen téveszthetetlen a hangszín, de neki az Isten adott még ehhez egy olyan hangterjedelmet is, hogy senkivel se lehet összetéveszteni. Nagyon sokszor önmagát kíséri zongorán, és a swingtől kezdve minden stílusban jártas. De blues-ban, drámai előadásokban, balladákban a legnagyobb. Egészen kivételes tehetség, de állítólag nem könnyű vele együtt dolgozni. Csak felsőfokban lehet róla beszélni: abszolút öt csillag.

CASSANDRA WILSON: Closer To You (a Thunderbird című lemezről, Blue Note, 2006. Wilson: ének, gitár; Reginald Veal: bőgő; Keefus Ciancia: zongora, billentyűs hangszerek; Jim Keltner: dob).


Cassandra Wilson

(Az első taktusok után:) Cassandra Wilson. Ő képviseli ma az egyik, a jelenlegi (és holnapi) jazzéneklés számára lehetséges alternatívát. Sikerült egy eddig nem látott színt vinnie a jazzéneklés világába. Kreatív művész, kísérletező típus. Minden újabb lemezén újjászüli önmagát. Fantasztikus énekesnő, gyönyörű hangja van. Bár az is igaz, hogy sok múlik korunk stúdiótechnikáján. Itt például csodálatos, szívet melengető hangszíneket sikerült kikeverni – ez szintén hozzájárul az előadás sikeréhez. Cassandra Wilson nem egyszerűen az egyik legnagyobb sztár ma a jazzéneklésben, hanem igazi értékteremtő művész. Mi pedig tanúi lehetünk ennek az alkotási folyamatnak a lemezeit hallgatva. Hogy hány csillag? Hat!

ELLA FITZGERALD: Cry Me A River (a Clap Hands, Here Comes Charlie! című lemezről, Verve, 1961. Fitzgerald: ének; Lou Levy: zongora; Herb Ellis: gitár; Joe Mondragon: bőgő; Stan Levey: dob).


Ella Fitzgerald

(Az első taktusok után:) Ella Fitzgeraldot hallottuk. Róla nagyon nehéz beszélnem. Egy olyan jazzkorszakot jelképez, amelyre csak nosztalgiával lehet gondolni. Annak az időszaknak a hősnői, amelyben ez a felvétel is készült, talán járatlanabbak voltak a kottában, mint a maiak, de volt bennük egy olyan őserő, amelyet ma csak csodálni tudunk. Ő lehetett, azt hiszem, az egyik legnagyobb hangterjedelmű énekesnő. Hihetetlen könnyedén, briliáns technikával ad elő. És rengeteg játékosság is szorult bele. Szinte a gyermeki énjét is bele tudja vinni a zenébe. Úgy tudom, nagyon sok scattelős szólót megírtak neki, de ez mit sem változtat az interpretáció egyediségén. Nem vagyok biztos benne, hogy mindenestül improvizatív egyéniség volt-e, de az előadásai káprázatosak. Az érzelmi skálája is beláthatatlan, rengeteg hangszíne van. Idős korára aztán sokat változott a hangszíne és a hangfekvése is, például azokon a lemezein, amelyeken Joe Pass kíséretében énekel. Ott már egy olyan kiforrott, drámai éneklést hallhatunk tőle, ami a korai lemezein elképzelhetetlen lett volna. Azokon gyakran kislányosan csilingelő volt a hangja. Itt, a Cry Me A River-ben még fehéren énekel, hiába tudjuk róla, hogy fekete volt. Hajlamosak vagyunk a bőrszínét „belehallani” az előadásaiba, pedig a korai Fitzgerald még nem feketén énekel. Az öreg Fitzgerald viszont nagyon fekete énekesnő. Pontokkal kifejezhetetlen művészet ez, Ella éneklésére azt mondani, hogy öt csillag: nevetséges.

JEANNE LEE: Goodbye Pork-Pie Hat (az After Hours című lemezről, Owl, 1994. Lee: ének; Mal Waldron: zongora).


Jeanne Lee

Azt hiszem, hogy ezt az előadót soha nem hallottam. De olyan hatással volt rám ez a dal, mint egy impresszionista festmény. Megint sok múlott a stúdiótechnikán: egyetlen szám alapján megítélhetetlen, milyen technikájú énekesnőt hallottunk. Egy biztos: ritmikailag borzasztóan érezte a nótát. Nagyon át tudta élni a dal lelkiségét, ebben rejlett az előadás varázsa. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy egy technikás énekesnő adott itt elő, bár az sincs kizárva. Szinte suttogva énekelt: itt az érzések és a hangszín dominált. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy itt-ott hamiskás volt, de ennek a világon semmi jelentősége nincsen. Ez az előadás így volt fantasztikus. Ugyanis képes volt az érzéseimre hatni, és nyilván másokéira is. És ez a lényeg. Ismét csak öt csillagot adhatok.

KARIN KROG: Blue Monk (a Some Other Spring című lemezről, Meantime, 1970. Krog: ének; Dexter Gordon: tenorszaxofon; Kenny Drew: zongora; Niels-Henning Ørsted Pedersen: bőgő; Espen Rud: dob).


Karin Krog

Ismerem jól a hangot, de nem találok hozzá nevet. Egy fehér énekesnő énekelt egy blues-t. Az előadás fő értéke számomra az volt, hogy hiteles blues szólt: nem kell feketének lenni ahhoz, hogy a blues mély és átható legyen. Most például „szőke” hangot hallottunk, amely ugyanakkor tökéletesen alkalmas volt a blues tolmácsolására. (Karin Krog nevének elhangzása után:) Nem ismertem fel, pedig őt imádom! Először még a ’70-es években jutottam hozzá egy LP-jéhez. De CD-m is van tőle. Érdekes, ezt a nyegle éneklésmódot még sose hallottam nála, de lenyűgöző. Azért tetszik, mert vállalja önmagát, nem akar feketévé változni. Márpedig, ugye, a blues-érzés nem színkérdés. A fájdalomnak nincs színe. Ettől jó ez az előadás. Csak azért adok neki öt csillagot, mert többet nem lehet. Egyszerű és könnyed, letisztult és nem magamutogató. Róla is elmondható, hogy szinte lemezenként újul meg a stílusa és a hangja, de ami a fő: mindig tud érzéseket közvetíteni.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Veszélyben van a szimfonikus zenekar intézménye?

Számos veszély fenyegeti a szimfonikus zenekarokat, de ha túlélik, az biztos, hogy a jövő zenekara nem olyan lesz, mint a mai. Fischer Iván szerint ideje megreformálni a zenekarok működését, hogy megfeleljen a következő generációk korszakának.
Klasszikus

Véletlenül bukkant egy antikváriumban a Carmina Buranára Carl Orff

Imádta a különleges megoldásokat, egyik művéhez a bécsi Néprajzi Múzeumból kellett hangszereket szerezni és külön engedélyt a Bösendorfer cégől. Százhuszonöt éve, 1895. július 10-én született Carl Orff német zeneszerző, a Carmina Burana című oratórium szerzője.
Klasszikus

A 24 éves finn sztárkarmester, Klaus Mäkelä lesz a párizsi filharmonikusok új vezetője

Klaus Mäkelä lesz 2022-től az Orchestre de Paris zeneigazgatója. A 24 éves finn dirigens már szeptembertől zenei tanácsadóként dolgozik a filharmonikus zenekarral, amellyel tegnap adta első koncertjét.
Könyv

Ausztrália kedvenc krimiírója a természetet is szereplővé emelte

Jane Harper Ausztrália talán legsikeresebb krimiírója, aki magyarul a Gabo Kiadónál megjelent három regényében (Aszály, A természet ereje, Az elveszett férfi) úgy mutatja be a könyörtelen ausztrál környezetet, ahogyan korábban senki; zűrös családokról és kisközösségekről szóló történetei a hazai olvasókat is lebilincselték. A szerzőt fordítója, Roboz Gábor kérdezte.
Plusz

Eredeti formájában állítják helyre a Notre-Dame-székesegyházat

A tavalyi áprilisi tűzvész nyomán leomlott huszártornyot a francia elnök szerette volna kortárs építészeti tervek szerint újjáépíteni, hogy magán hordozza a 21. század többé-kevésbé merész lenyomatát.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World fonó

Kiütötték a Fonó falát!

A kényszerű koncertszünetben elkészült a Fonó új, szabadtéri színpada!
Jazz/World ajánló

Ha esik, ha fúj – szabadtéren koncertezik a Louisiana Double & Csillagkórus

Apák énekei két zenészre, hat hangszerre, egy kortárs költőre, két torokra és három szívre július 9-én este 7 órakor.
Jazz/World ajánló

Minden hétvégén koncert a Városmajorban

Július közepétől egészen szeptember közepéig változatos és színes programkínálattal, szombat esténként pedig igazi zenei csemegének ígérkező koncertek sorával várja közönségét a Városmajori Szabadtér Színház.
Jazz/World gyász

Meghalt Ennio Morricone olasz zeneszerző

Hétfőn, 91 éves korában elhunyt Ennio Morricone olasz zeneszerző - közölte családja az ANSA hírügynökséggel.
Jazz/World magazin

KÉP-regény: Buller a Pubban

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal egy felettébb szokatlan sajtótájékoztatót idéz fel.