There is a jazz for everyone - eredetiben tehát azért kevésbé hajaz Kodályra a jelmondat, amennyiben felsejlik mögüle a fesztivál filozófiája: egyfajta jazz biztosan tetszik valakinek, és valóban igen változatos irányzatokat öleltek fel a fesztiválon felhangzó zenék. Az egyik nagy sztár, Eliane Elias rögtön első este játszott és énekelt a belváros közepén álló Citadel központ egyik színháztermében, majdnem teljesen telt ház előtt. Elias brazil, és ugyan évtizedek óta New Yorkban él és onnan turnézik szerte a világon, mind a mai napig ez a legmeghatározóbb tulajdonsága. Utolsó, a turné alapját adó lemeze is arra a koncepcióra épül, hogy Elias jazz-zongorista, de brazil témákat, ritmusokat és dallamokat ad elő, tehát tisztes távolból elkerüli a world music-giccs tátongó csapdáit, és megmarad a brazil jazz évtizedek óta pontosan körülhatárolt területén.

Már a második szám előtt elmesélte nekünk, hogy amikor tizenhét éves volt, és egy Sao Paolo-i bárban zongorázott triójával, az egyik asztalkához, egész közel a zongorához leült maga Carlos Antonio Jobim és Vinícius de Moraes, hogy őt meghallgassák, és a végén felajánlották neki, hogy csatlakozzon Jobim turnézenekarához. Elias most 52, és semmit nem vesztett a varázsából, és neki szinte mindegy is, mekkora pódiumon lép fel. Több lemezét ismerve pontosan tudtam, hogy már a hangjával is fantasztikus atmoszférát tud teremteni, de a koncerten zongoristaként és zenekarvezetőként is brillírozott. Aktuális turnéján aktuális férjén, Marc Joneson, a híres bőgősön kívül (ti.: Randy Breckertől már régen elvált) egy fiatal brazil dobos és egy gitáros játszott vele. Énekes témafelvezetéseit általában egyedül kísérte a gitáros, és azután kapcsolódott be a trió, az énekesnő saját maga zongorázását is ideértve, ami mindig plusz lüktetést hozott. Eredeti, valamint kortárs szerzők brazil számaiban ellenállhatatlan volt, az előadott Gershwin-örökzöldben és néhány régebbi standardben egy árnyalattal halványabb.

Tommy Smith éppen annyira kívül hordja, hogy ő skót, mint Elias a brazilságát, de a szaxofonos intellektuális-ironikus alkatával ezt nem abszolutizálja, rögtön idézőjelbe is teszi. Smith a skót jazz Gonda Jánosa, a negyvenes muzsikus ugyanis a Nemzeti Nagyzenekartól kezdve a konzervatóriumig egy csomó intézménynek saját kezűleg rakta le az alapjait. Mostani kvartettje együttesei közül a legmerészebb minősítést kapta a kritikusoktól, méltán. A Yardbird klubban adott koncertjén csak egy szettel rukkolt elő, másodjára azt ismételte meg: a malőr magyarázata pedig az, hogy zongoristája nem tudott eljönni. Így a helyi kiválóság, Chris Andrew ugrott be - egészen magas színvonalon -, aki egyébként Andrew szólókoncertet is adott a fesztivál egyik szabadtéri ingyenes helyszínén. A Land of Heroes és a Star, utóbbi egy ír népdalfeldolgozás, ugyan dallamban megidézte a kelta örökséget, de Smith és a zenekar játéka ezeket eleve kortárs fogantatású hard bop kontextusban adta elő, percek alatt felvillanyozva a közönséget. Annyira meggyőző volt, hogy Smith-ék a hagyományos formákban (téma, impró, téma) is végtelen invenciózusságot mutattak, például egy népi hangszeren egy japán dalban ugyanúgy, mint a falrengető szólóikban mindig tudtak frisset, újat mondani.

Míg az Eliason az idősebb házaspárok, Smith-éken a szakállasok (saját gyűjtés), a L'Orkestre de pas Perdus nevű együttes koncertjén a fiatal párok voltak többségben a közönség soraiban. És ha már így volt, táncra is perdültek. A felállás (harsona, trombita, altszax, tenorszax, bartionszax, tuba, dob, ütőhangszerek) nem utal rá feltétlenül, hogy ez a legfunkybb együttes azok közül, amelyeket hallottam: a bariton és a tuba egyrészt, a dobos és az ütős másrészt olyan alapot adtak, amelyre nyugodtan „táncolhattak" a többiek. A szerző a zenekarvezető, Claude St-Jean harsonás, ő készítette a bármelyik rezesbandával a versenyt felvevő hangszereléseket is. Az egyetlen problémám a jó hangulatú és sikeres koncerttel az volt, hogy a stúdiószínház falai és alacsony mennyezete repedeztek a hangerőtől, az én dobhártyámmal együtt.

A fesztivál közönségének legidősebb része az Appleyard-Banks koncertre látogatott nagy számban. Az edmontoni jazzfesztiválnak és a műfajnak általában nagy hagyománya van a városban: Tommy Banks például a város szülötte és volt szenátora. Ő tette fel az ország zenei térképére Edmontont tévéműsorával, amelyben big bandjének is fontos szerep jutott. Amikor a mostani koncertjén a zongorás trió élén konferanszában arra utalt, hogy most is zenekart vezet, csak 14-en hiányoznak, mindenki értette a viccet. Banks zongorázásán nem hagyott nyomot az idő, és tényleg a Count Basie-féle, nagyzenekarra oly hatásosan alkalmazott time-mal játszott: óriási nagy szvinget hozott néhány elegánsan odatett standardben, élvezet volt hallgatni. Holott a torontói bőgős és a dobos nem is az ő állandó kísérői, hanem a koncert másik idős főszereplőéjé, Peter Appleyardé. A 84 éves, ma is roppant vitális és fürge vibrafonos egymaga kiteszi a kanadai és az egyetemes jazztörténet egy teljes fejezetét, Benny Goodmantől kezdve Oscar Petersonon át mindenkivel játszott. A napokban, miután ugyanezzel a produkcióval fellép a Montreali Jazzfesztiválon, Appleyard megkapja a „nagy" életműdíjat, amelyet a néhány éve elhunyt Petersonról neveztek el. Appleyard showmanként sem marad el a szellemes Banks mögött: a dobhoz és a zongorához is odaült viccelődni. Kanadában - ha muszáj - általában a klasszikus és a kortárs jazz határvonalát máshol húzzák meg, mint nálunk.

Appleyard eszerint klasszikus jazzt játszik, és így egy kategóriába kerül az úgynevezett dixielanddel. (A koncerten egy helyi díva is fellépett néhány szám erejéig, úgyis mint a helyi dixielandegylet idős elnöknője, de róla inkább nem írok semmit, jót ugyanis nem tudnék.) Az ilyen csoportosítás mellett is szólnak érvek, csak persze nehéz a kortárs irányba nyitottabb, de azért hagyományos mainstreamet elhelyezni benne. Az mindenesetre biztos, hogy Magyarországon az idősebb generáció nehezen talál magának a dixieland-koncerteken és fesztiválokon kívül neki való jazzkoncertet (jó, tudom, már ha keres ilyet egyáltalán), amennyiben Charlie Parkernél nem állt meg számára a jazz időszámítása. De ha több ilyen, kifejezetten nekik szóló koncert volna, és a fesztiválok helyszínei és időpontjai is hívogatóbbak volnának számukra, ezen talán lehetne segíteni. (Csak zárójelben: például Tommy Vig sokszor a Gödörben játszott, ahova közepkorúak se nagyon jártak már.) Az edmontoni fesztivál persze nem ennek a közönségnek szólt, de nekik is. Valamiért, valószínűleg csak a véletlen folytán, a trombitások egész parádéja felvonult a fesztiválon, akikről a jövő héten ejtek szót.