Jazz/World

Van egy jazz mindenkinek – vol. 2

2012.07.16. 19:40
Ajánlom
Az Edmontoni Nemzetközi Jazzfesztivál szlogenje szerint a jazz mindenkié, de leginkább a trombitásoké – írja cikkének második részében a tengerentúlról ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

There is a jazz for everyone - csalogatja a bő egymilliós nyugat-kanadai metropolisz, Edmonton a helyi és környékbeli érdeklődőket, őket első sorban, és persze a jazzrajongókat. A stílusváltozatossággal nincs is semmi baj, a felvonuló nagy nevekkel sem, csak az nem fér a fejembe, hogy miért indul majdnem az összes nagy kanadai jazzfesztivál egyszerre, mindössze néhány hét különbséggel. Az olyan jazzcsavargók, mint én, biztosan jobban örülnének, ha őszre is, meg nyár végére is jutna jazzfesztiválokból az ország különböző városaiba, és ha a nagy kanadai jazzcirkusz, kezdve a torontóin és a lassan már túlméretes montrealin nem futna le néhány hét alatt. Persze ennyi időzónával és ekkora áthidalandó távolságokkal a szervezők megtanulták, hogy ha rögtön országos turnéra hívják meg a nagy neveket külföldről, akkor sokkal többet meg tudnak fizetni közülük. Az Edmontonban tapasztalt fesztiválszervezésről ezen túl már csak annyit akartam írni, hogy a csapat egy-két főállásúból és többszáz önkéntesből áll, a rendezvény gazdája is egy non-profit egyesület, de nem csak a tagok dolgoznak, annál sokkal többen. Ez a rendszer mozgatja egyébként a városban működő Yardbird Suite-et, a legrégebbi kanadai jazzklubot is, ami a fesztivál fő helyszíne. A legtöbb trombitás is itt játszott, mert, mint írtam a múlt héten, véletlenül a trombitások egész parádéja vonult fel idén Edmontonban.

Egy fesztivál legnagyobb rizikója általában a legdrágább előadó koncertjének sikere, és ilyen szempontból az Edmonton International Jazz Festival 2012 jól végződött. A város legnagyobb és legelőkelőbb koncerttermében, a Winspear Centerben óriási sikerrel lépett fel. A magyar közönség nemrég nem volt rá túl nagy számban kiváncsi. Pedig lett volna mire, Botti azt állítja magáról, hogy ő adta el a legtöbb lemezt a világon a jazzhangszeresek közül, szám szerint három milliót (de ennek az állítólagos rekordnak nem ismerjük a pontos feltételeit) volt három Number One-ja, és egy rakás Grammy-jelölése - miközben persze maga a díj még várat magára, holott állandó turnézenekarának zongoristája, Billy Childs már begyűjtötte ezt az elismerést.

Botti koncertje maga volt a tökély, én mégis el-elnyomtam egy-egy ásítást. Igazi nagy virtuózhoz méltó parádét mutatott be hangszerén két és fél órán át, de még ennél is nagyobb hatású ahogy felépíti a koncertet, ahogy mozgatja a szólistákat. Hirtelen és magasan felívelő pályájáról most elég annyi, hogy nyolc éve Sting kérte fel őt, kipróbált stúdiózenészét, hogy vegyen részt turnéján előzenekarként, és azóta szinte folyamatosan úton van, átlagban tíz hónapot egy évben. Tanítanivalóan felépített imázsának része az is, hogy még a legrövidebb életrajzaiból sem nagyon maradhat ki, hogy az egyik amerikai magazin a legjóképűbb férfiak közé választotta néhány éve. Ettől még lehetett volna akár rossz is a koncert, de erről szó sincs. Csak sajnos Botti egymaga akarta megvalóstani, amit a fesztivál tűzőtt ki célként maga elé: hogy mindenkinek tetsszen. A helyi újság riporterének Botti, a kedvcsináló cikkben erre szokása szerint azt mondta, hogy mit csináljon, ha az ő saját ízlése ilyen vegyes. Ugyanis volt Miles Davis, több is, és Michael Jackson meg Chopin, Leonard Cohen és egy Rolling Stones vokalista. Nekem az utóbbi tetszett a legjobban, merthogy a koncert egyetlen énekes produkcióját az ellenállhatatlan Lisa Fischer nyújtotta. Mick Jagger kérte fel közreműködőnek Fischert rögtön első lemeze után, és évekig velük utazott. Csakhogy míg Fischer katedrálisba és sportcsarnokba való, óriási terjedelmű orgánuma eleve a gospel/R&B hullámhosszán szólal meg, Botti minden témában ugyanolyan frappánsan, mindig elképesztő technikával és lenyűgőző svádával szólalt meg, a legmagasabb regiszterbe állandóan vissza-visszatérve, ám ezáltal össze is mosva olyan színeket, amelyeket nem kellett volna. A másik észrevételem a trombitás alfahímmel kapcsolatban az, hogy ha már ilyen széles crossoverre adja a fejét, akkor - jazzfesztiválon voltunk - mindezt legalább valami szvinges vagy blues-os alapon tegye. Ahogy az emblematikus dalszövegben elő vagyon írva: "If it ain't got that swing..."

Az Edmontonban fellépő francia Médéric Collignon mindenben szöges ellenéte volt amerikai trombitás kollégájának, Bottinak. A Yardbirdben hallott Jus de Bocse (szójáték, kb.: üdítő hangdoboz) kvartettje maga volt a magasfeszültségű punkjazz, pillanatnyi megállás nélkül. Collignon egyébként kornetten játszott, amit, azt hiszem, a nagy hajlításai miatt választott, szokott zsebkornetten is dolgozni, de ezt most nem húzta elő. A hiperaktív, sőt atlétikus francia és a jólfésült amerikai trombitás között ha muszáj, lehet még egy hasonlóságot találni: és ez a példakép Miles Davis, de az, hogy egyáltalán lehet közös pont két ilyen végletesen eltérő felfogású muzsikus között, inkább Davisról szól, mint róluk. Davis elektronikus korszakának ritmikájából Collignon, a Porgy and Bess-korszak esztétikájából pedig Botti tanult.

A poszt-bop és poszt-modern, poszt-punk, stb. örökmozgó trombitás még egy verőt is vesz a kezébe és ad vele egy plusz tizenhatodos lüktetést a dobos cintányérján, amikor trombitán csak kitámaszt a szólózó társaknak. Par excellence művész: énekes is, McFerrin-i módon hangszerként használja testét, a már alig hallhatóan magas tartományba megy fel vele, ez már nem is éneklés, hanem valami másféle hangadás. Collignon bohóc, de a fehér színű fajtából. A Yardbird közönsége, bár nincs olyan dugig tömött ház, mint néhány hétvégi fesztivál-estén, megszereti az artisztikus franciát.

Sokkal konzervatívabban nyitott a Terrell Stafford kvintett, egy Lee Morgan szám szinte teljesen korhű előadásával, ugyancsak a Yardbirdben. Kicsit meg is ijedtem, hogy egy későn érő kölyökoroszlán-csapatot fogok hallani a neoklasszicizmus jegyében, de nem. Stafford az egyik legnagyobb aktuális amerikai menő a hangszerén, és kiderült, hogy ezt a témát csak a repertoár színesítésére vetették be. A kvintett új műsora ugyanis Billy Strayhorn számainak feldolgozásából áll, és ezek nem is hagytak semmi kivánnivalót maguk után, jól megcsinált hangszerelések, szinte mindegyik a zongorista, Bruce Barth tollából, a kivetelezés meg tényleg elsőrangú. Egyedül az első részben felhangzó Lush Life-ban, egy zongora-szárnykürt duóban nem voltak helyén a dolgok, de a szett végére összeállt minden. A második félidőt is megvártam, nem mentem át más helyszínre a közeli, Old Stratchcona-negyedbeli klubokba, mert 50 perc után sem nem tudtam eldönteni, hányadán állunk mi, Staffordék meg én. Nem bántam meg, a trombitás és társai meggyőztek. A minden szempontból erős, blues-tudatú, straight ahead jazz volt talán a fesztivál Yardbird-koncertjeinek legnagyobb ovációja, ilyen zenét akarnak az emberek egy jazzfesztiválon hallani: kiáll az afro-amerikai trombitás, oldalán a szintén fiatal titán szaxissal (Tim Warfield), és befújják a tutit. Az örökzöld jazzrecept beválik, ha minden a helyén van, és itt így volt.

Igazságtalan lennék, ha végül nem említeném meg az egyik legjobb kanadai produkció, Phil Dwyer együttesének trombitását, az edmontoni születésű Vince Mait. A szaxofonos Dwyer a középgeneráció egyik nagy királya. Dwyer a közszolgálati rádió felkérésére csinált híres pop-dalokra, főleg kanadaiakra, jazz hangszereléseket. Sajnos egyáltalán nem vagyok elég jártas a singer-songwriter-ek műveiben, és ez valamennyit levett a produckió értékéből. A zongorista-énekes vendég, Laila Biali, akinek egyébként van egy ugyanilyen ötletet megvalósító saját projektje is, üdítő színfolt volt. Amúgy a szextett produkciója nem nagyon lépett túl Herbie Hancock New Standards-koncepcióján, pedig az már nagyon sok éve csinált divatot, csak hozta az elvárható magas szintet. Viszont Mai minden egyes szólója, még "sima" zenekari tagként is komplett, tökéletesen míves kis darab volt, ezért ez a trombitás képviseli Kanadát az én válogatottamban.

A fesztivál kevésbé komoly epizódjaiból is elcsíptem egyet-kettőt, például az ottawai Mike Essoudry's Mashed Potato Mashers ebédszüneti koncertjét a város főtérén, ahol a krumplipüréről elnevezett, a Balkántól is megihletett vidám rezesbanda még az asztalokra is felállt játszani a ráadásban.

Programkereső

Legolvasottabb

Zenés színház

Így búcsúztak a pályatársak Edita Gruberovától

A hetvennégy éves korában elhunyt, világhírű koloratúrszoprán, Edita Gruberová elvesztése nemcsak a közönséget sújtotta le, kollégái is fájó szívvel emlékeztek meg róla.
Könyv

Dsida Jenő négysorosára is licitálhatunk a dedikált könyvek online aukcióján

Az Antikvárium.hu számos bibliofil kötetet kínáló árverésén több érdekességet is találunk, többek között Babits Mihály, Juhász Gyula, Szabó Dezső, Molnár C. Pál, Márffy Ödön, Szép Ernő kézjegyével ellátott köteteket. A 223 tételre október 24-ig lehet licitálni.
Színház

Venczel Vera az MMA kitüntetettjei között

Október 18-án átadták a Magyar Művészeti Akadémia tagozati díjait. A kitüntetéseket minden kategóriában két-két főnek ítélik oda, a Színházművészeti tagozat elismerésében Venczel Vera és Dobos Imre részesült.
Színház

5 ígéretes független színházi előadás

Az ősz hagyományosan hemzseg az új bemutatóktól, csak kapkodjuk a fejünket a sokszínű a kínálat láttán, mi viszont most olyan előadásokat ajánlunk, amelyek talán kevesebb figyelmet kapnak a kőszínházak műsorával szemben. Szubjektív válogatásunkban szerepelnek klasszikus művek, izgalmas életutak és kortárs dráma is.
Vizuál

„Hogy mi a humor? Túlélés” – emléktáblát avattak Antal Imre tiszteletére

Az Erkel Ferenc-díjas magyar zongoraművész, televíziós személyiség emlékét mától tábla őrzi egykori otthona, a Damjanich utca 40. alatti ház falán.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Jazz/World ajánló

Vedd ölbe, ringasd, énekelj!

Vedd ölbe, ringasd, énekelj! – ezzel a gondolattal hívja a Pesti Vigadó a kisgyermekes családokat három év alatti gyerekekkel a Ringató-foglalkozásokra, ahol cél a zenei élmény.
Jazz/World ajánló

A brazil zene esszenciája

A legendás Grammy-díjas brazil énekes, gitáros és dalszövegíró, Gilberto Gil október 22-én a Liszt Ünnep keretében, a MOM Kulturális Központban ad nagyszabású koncertet.
Jazz/World ajánló

Minden, amit Cory Henryről tudnod kell

Egy zseniális alkotó, aki egyszerre lenyűgöző zongorista, énekes, producer és dalszerző. Hatéves kora óta áll színpadon, számtalan műfajban bizonyított a gospeltől az r&b-n át a jazzig, és olyan világsztárokkal dolgozott, mint Bruce Springsteen, a The Roots, a Boyz II Men, Kenny Garrett, Kanye West vagy az Imagine Dragons, a Snarky Puppy tagjaként pedig több Grammy-díjat nyert. Ő Cory Henry, akinek Müpa-beli lemezbemutató koncertje az ősz egyik legjobban várt zenei eseménye. El is meséljük, miért!
Jazz/World ajánló

A Birdman zeneszerzője Budapesten

Az ötszörös Grammy-díjas jazzdobos és zeneszerző, Antonio Sanchez október 29-én a MOMkult színpadán lép fel zenekarával. A világhírű művész jegyzi többek között az Oscar-díjas Birdman zenéjét is.
Jazz/World ajánló

A legendás underground zenekar ráadáskoncertje

A Kontroll Csoport megalakulása 40. évfordulója alkalmából idén augusztusban egy koncert erejéig újra összeállt, viszont engedve a közönség kérésének október 22-én az A38 Hajón még egyszer színpadra lépnek, különleges vendégek társaságában.