A zenekar legújabb, Let's Touch The Sky című lemezének élő bemutatója - lényegét tekintve - instrumentális, sőt, improvizatív zenei koncepciót takart. Ám ennek dacára sem beszélhetnénk jazz-ről, ha csak a Forplay korábbi hangfelvételeiből indulnánk ki. Utóbbiak alapján valamiféle fúziós-latinos-poppos, kissé édeskés, kifejezetten dallamos és táncba hívó zenére számítottunk; emiatt titokban sajnáltam is, hogy a rögzített széksorok nem engedik majd a közönségnek a zene sugallta adekvát reakciót.

Ehhez képest intrókat is hallhattunk egy-egy zeneszám előtt, ugyan kissé decens, de szellemes show-elemek is tarkították az előadást, sőt, önfeledt, néha még hosszúnak is ható hangszerszólók is szaporították a kellemes meglepetések sorát. Az improvizációk persze nem spirituális magasságok felé törtek, ezeket inkább ügyes szólózásoknak minősíthetnénk, melyek vitathatatlanul szórakoztató élményként hatottak.

Viszont ez utóbbi benyomások csupán az ártatlan koncertélvező közönség szempontjai szerint írhatóak a Fourplay javára. Létezik emellett az a csöppet sem elhanyagolható szempont is, melyet egy muzsikus, akár szakember csak úgy tudna röviden megfogalmazni: vérprofik. Tudniillik a formáció legfőbb erénye - feltehetően a világhírnév magyarázata -, hogy páratlanul tiszta, pontos, hovatovább precíz produkcióra képesek - így, élőben is. Vagyis együtt van itt a popzene kiszámított profizmusa (szerencsére az általában butácska szövegre írt dalolás nélkül), a hibátlan szakmai (hangszeres és elméleti) felkészültség, valamint a jazz kissé szertelen kockázati tényezője is - ez utóbbi persze csak minimális mértékben, és az is feltehetően az élő zenélés ürügyén.

A háromnegyedházas BKK dacára is egyértelműen sikeresnek könyvelhető el a koncert. A Fourplaynek, ebből következően a jazzy nevű irányzatnak is komoly közönségbázisa van mifelénk. Ez utóbbit minden bizonnyal a közelmúltban rögzített stúdiófelvételek teremtették meg (az ehhez tartozó, és feltehetően a pop-managerektől átvett marketingmunkával együtt). A rádiókban, de főleg az interneten hallható smooth jazz tehát meghódította azt a közönségréteget, mely számára a zene elsősorban a kellemes kilazítás hátterét jelenti, és köszöni szépen, de nem óhajt az érzelem, az értelem, a szellem világába merülni hangok hatására. A legtöbb zene generál valamiféle mozgást a hallgatóságában, a jazzy talán a legkönnyedebb táncmozdulatokat.

Nehéz kitalálni, hogy a Fourplay kitűnő zenészei számolnak-e ez utóbbi következtetésekkel koncertturnéik előtt. Pontosabban, azt nem tudni, hogy az irányzat, amit képviselnek tényleg belső késztetésük, művészi meggyőződésük eredménye-e, vagy inkább az igények hideg fejjel átgondolt kielégítése. Lemezeik tanúsága szerint ők is azt játsszák, ami minden kétséget eloszlat afelől, hogy a talajtól mi sem egyszerűbb eltávolodni, megérinteni az eget, de minimum gyönyörű és gondtalan az élet. Koncerten viszont olyan benyomást keltenek, mint akik bármit, talán az igazságot is el tudnák játszani, de jól felfogott érdekük - évtizedeken átívelő karrierjük - érdekében még idejében visszafogják magukat, és lehetőleg kerülik a gyakori, főleg nehezen követhető harmóniaváltásokat, de - amúgy remek - hangszerszólóikat is igyekeznek egyetlen akkord fölött maximalizálni.

De ne legyünk kekecek; legvalószínűbb, hogy a Fourplay valahol a nagyon keskeny, szinte láthatatlan arany középút mentén marad még sokáig... Ez utóbbira utaló kis intermezzo volt a nézőtéren, amikor Bob James már vagy három perce tartó zongora-intrója közben egy rajongó mögöttem megjegyezte: kicsit nehezen bontakozik ki a fődallam. Kisvártatva beindult egy régóta jól bevált rock-blues groove - az nem volt világos, hogy az itt megszólaló általános taps a hangszerszólót, vagy a végre megszólaló ismerős lüktetést jutalmazta.