Én már pár éve temettem a balkáni rezes kultúrát. Amikor hirtelen a szerb és román lakodalmas exportcikké vált, elárasztották a közönséget a rezes romák, akik ugyan eredeti dolgokat játszottak - de talán túl eredetit is egy „nem eredeti" közönségnek. A világzenében alapvetően az a teher, hogy a nevével ellentétben nem működik a világban huzamosabb ideig. Egyszerűen nem tud lélegezni idegen közegben. Olyan mintha egy másik nyelvet hallgatnál. Szép a zenéje, szép a ritmusa, de hogy miért is szól ez nekünk valójában...?

Boban Markovic az elsők között volt, aki színes, szélesvásznú, életnagyságú formában hozta el a világzenét a magyar közönségnek. A Fonó Budai Zeneház mítoszát nem kis részben ő teremtette meg - ezres közönséggel tömött extázis a Hangárban a kilencvenes évek közepétől. Akkor az elragadtatott kritikusok arról a libabőrös borzadállyal vegyes, kérlelhetetlen sodrásról beszéltek, amit utoljára talán a végvári katonák élhettek át, amikor a janicsársor zurnakórusa elindította a gyalogsági rohamot.

Ennek a zenének a műfaji kellékei közé tartozott a varacskos rézfúvós hangzás, az észbontó tempók, a túlvezérelt hangerő és egyfajta gátlástalanul eklektikus ízlésvilág. Azt megtanultuk, hogy ez a zene nagyjából a cirkumcsízió piros betűs napjain szól keresztelőtől esküvőn át temetésig, amikor természetes közegében szól. Mégis sokszor úgy tűnt, a balkáni rezes zene beszorul saját keretei közé, és egy idő után nem tudja hozni futószalagon azt a bizonyos mágikus hangulatot.

A fiatal Marko Markovic szerepe a zenekarban kísértetiesen emlékeztet engem arra a jelenségre, ahogy Londonban született, másodgenerációs indiai zenészek ágyazzák bele az ősi, családi tradíciót abba a helyi szubkultúrába, amelybe belenőttek. Marko tökéletesen elsajátította apja hagyatékát, technikája virtuóz és van saját hangja is. Itt aztán nem állt meg, hanem kinyitotta az internetet, és csurig töltötte az iPodját mindenféle zenével. Talán nem túlzok, ha azt írom, hogy a művészi nyitottság egészen új távlatokat, fenntartható fejlődési utakat nyit a balkáni rezes muzsikának - mint világzenei műfajnak.

Marko Markovic művészeti vezetésével a koncert lassú, megfontolt felütéssel indult, és meglepő önuralommal adagolta az energiákat egészen a koncert végére borítékolt megdicsőülésig. Apja szeretetére, zenei alázatára jellemző, hogy bőséges teret hagyott fia szólói számára. Ezek a szólók pedig olyan sokoldalúak voltak, amelyek a hangszer egész irodalmának ismeretét feltételezik a latin zenétől egészen a legmodernebb skandináv trombitások progresszivitásáig.

A zenekar tökéletes összhangját a két Markovic teljes egyetértésben irányította. Kitűnő választásnak bizonyult Palya Bea színpadra hívása a koncert vendégeként: Bea választott dalait - nem meglepő módon - a zenekarral közös, elevenen lélegző kommunikáció jellemezte.

Boban és Marko Markovic Orkestar: Örömzene

2014. augusztus 10., Margitszigeti Szabadtéri Színpad