Gryllus Dániel (Fotó/Forrás: Emmer László)
Amikor tizenkilenc évesen elkezdtük, még sokkal ösztönösebben nyúltunk a versekhez, de már akkor is az volt a célunk, hogy a verset énekeljük el, és ne ürügyként használjuk arra, hogy a saját zenei stílusunkat megmutassuk általa. Ez a verscentrikusság a későbbiek során tudatosult is, ezért mára a prozódiánk sokkal természetesebb, jobban figyelembe vesszük a magyar kiejtés szabályait a mondat- és vershangsúlyoknál. Az ötvenedik évfordulónkra megjelenik egy Kaláka-lemez, Békabúcsúztató lesz a címe, és erre megkértem a barátaimat, hogy írjanak rólunk néhány sort. Steinbach József dunántúli református püspök úr fogalmazott úgy, hogy „nagyon örvendetes, hogy ezek jó dalok, és a vers mégis megmarad annak, ami”.
Tehát mi a verset nem legyőzni akarjuk, hanem azt szeretnénk, hogy egy Kaláka-dal után a hallgató azt mondja: „de szép ez a vers”.
Hogy látja, a vers szerepe megváltozott ez alatt az ötven év alatt?
Egészen más lett a vers útja. Ma már nem abban mérjük egy költő sikerét, hogy hány kötete jelenik meg, hiszen az interneten sokkal többekhez eljut egy-egy mű. Ha Lackfi János ír egy verset, akkor azt elolvassa negyvenezer ember, ez sokkal több, mint amennyien mondjuk József Attilát olvasták a saját korában. Több ezer évvel ezelőtt pedig kizárólag a dal volt a vers útja. Kányádi azt írta róluk, hogy „visszahelyezzük a verset az ősi, Guttenberg előtti jogaiba azzal, hogy elénekeljük”. És abból a szempontból talán igaza lehet, hogy
a vershez eredetileg szervesen hozzátartozott az akusztikus közeg, csak a könyvnyomtatással ez háttérbe szorult.
Tehát mi a vers eredeti közegét használjuk, az más kérdés, hogy prózai szövegeket is el lehet énekelni. A most megjelenő albumunkon például szerepelnek megzenésített Örkény egypercesek is.
Kaláka (Fotó/Forrás: Emmer László)
Van önökben olyan küldetéstudat, hogy a megzenésítések által megismertessenek szerzőket és verseket a közönséggel?
Mi ezt sosem misszióként éltük meg, hanem csak azzal foglalkoztunk, amit szerettünk. Ha ezáltal a versek közelebb kerültek valakihez, annak mi nagyon örültünk, de sosem valami népművelői hevületből írtuk a dalainkat.
Missziós szándékkal nem lehet dalt írni.
Egyedül amikor diaszpórában élő magyar közönséghez, vagy határontúliakhoz hívnak minket, akkor érezzük, hogy egyfajta küldetést teljesítünk. Ezeken a helyeken a költészet a magyar identitás része. Most éppen Dél-Amerikában élő magyarokhoz utazunk jövő héten, ahol korábbi fellépéseink alkalmával negyedik generációs magyar emigránsok mondták nekünk: „értsék meg, nekünk Magyarország nem az identitásunk része! A táncház, a népdalok, a Kaláka, a nyelv – ezekben rejlik az identitásunk”.
Mi a helyzet a gyerekközönséggel? Már legalább két generáció nőtt fel a dalaikon. Másként kell ma szólni a gyerekekhez, mint a kezdetekkor?
Megváltozott a világ, a környezet, sokkal több az inger. Van nekünk egy Kaláka kicsiknek című műsorunk, ahova maximum ötven bölcsődés és óvodás gyereket és anyukát engedünk be – ez még egy teljesen őszinte generáció, nem manipulált. Nekik még nincsen mobiltelefon a kezükben, mint az általános iskolásoknak. Ezeken a műsorokon nagyon jó házimuzsikálás van. Később már kihívás megteremteni ugyanezt a légkört, de összességében azt hiszem, hogy amikor ott vagyunk egymással szemközt – a gyerekek és mi – egy Tamkó Sirató, egy Kányádi, egy Weöres-vers ugyanúgy lélektől lélekig megy, mint ötven éve.
Mi volt a legkedvesebb reakció, visszajelzés a gyerekek részéről?
Az öcsém kalandja volt, de ez a kedvencem. Egy koncert után az egyik kisfiú az előcsarnokban sírt, miközben a lemezeket dedikáltuk, mire Vilmos megkérdezte, hogy mi baja van. Azt mondta, azért sír, mert nem énekelte el a Kárókatonát. Mire ő: „eléneklem én neked!”. Hozta a gitárt és elkezdte énekelni. A kisfiú tovább sírt: „Nem most kellett volna”. Ezek nagyon jól eső szemrehányások.
Hogy lehet egy dalt több ezerszer elénekelni anélkül, hogy megunnák?
Minden szituáció és közönség más. Meg van itt még valami: ezek jó versek. Tehát mi nem éneklünk olyat, amibe bele lehet fáradni. Ez nagy szerencse!
Mi ott Ady Endrét vagy Kosztolányi Dezsőt képviseljük, és ezt nem lehet félvállról venni.
Lehet, hogy valakit a saját szövege már a régi önmagára emlékeztetni, vagy a szövegíró szövegét nem érzi egy idő után sajátjának, de nálunk ez elképzelhetetlen. A költő üzenete nagyon fontos, és az ember érzi is, hogy táplálja őt, amikor énekli.
Ha jól tudom, az idén megvalósult Ady-est előzménye a Latinovits Zoltánnal közöskoncertsorozat volt. Hogyan találkoztak vele?
1975-ben egy rádió sanzonest alkalmával találkoztunk, ami után bejött az öltözőbe és azt mondta:
„Jaj, már megint kitaláltak valamit, amit én szerettem volna… Dolgozzunk együtt! Majd én elmegyek oda, ahol ti szerepeltek!”.
És tényleg, utána eljött a koncertjeinkre, majd egy színházi ismerősünk közös előadóesteket is szervezett nekünk. Hetvenhatban aztán mondta Zoltán, hogy „jövőre csinálunk egy Ady-estet, és mindenhova elvisszük!”. Akkor volt Ady Endre születésének 100. évfordulója. Abban az évben viszont Latinovits Zoltán meghalt, és mi eltemettük ezt az ötletet, mígnem tavaly, amikor a 2019-es évadot terveztem, újra eszembe jutott, hogy mi lenne, ha Ady halálának 100. évfordulójára megvalósítanánk Zoltán tervét. Megvásároltuk azokat a felvételeket, amiken Ady-t szaval, és mellé tettük a saját megzenésítéseinket. Így született a Hajh élet, hajh! című est.
Milyen embernek ismerték meg őt?
Sokan összeférhetetlennek mondják, de hozzánk soha egy rossz szava nem volt. Talán azért, mert érezte, hogy mi is a vers ügyét képviseljük. Neki az volt a koncepciója, hogy „a vers az színház, ahol a költő a szerep”. Ez volt az ő alapmondata. És mi ezt szolgáljuk a zenében.
Van még olyan költő, akinek a verseiből lemezt terveznek megjelentetni?
Felmerült, hogy az Ady-est anyagából lemezt is készítsünk, de jelenleg minden erőnkkel a közeljövőben megjelenő a Békabúcsúztatóra koncentrálunk, és
megjelenik a Móra Kiadónál a Fakatona című antológia, amit az elmúlt 50 év gyerekvers-megzenésítéseiből állítunk össze.
Kaláka (Fotó/Forrás: Emmer László)
Milyen lesz a november 30-ai koncert a Müpában?
Délelőtt a Miskolci Szimfonikusokkal közösen adjuk elő a Hangol már a zenekar című koncertet , amiben a fiam, Gryllus Samu izgalmas hangszerelésében szólalnak meg a Kaláka-dalok. Mivel ő gyerekkorától belülről ismeri a zenénket, nagyon kreatívan hangszerelte át a dalokat, úgyhogy itt a szimfonikus zenekar valóban másik dimenzióba emeli a dalokat. Az esti koncert első felében a Budapest Bár játszik Kaláka-dalokat olyan énekesek közreműködésével, mint Kis Tibi, Palya Bea, Ruttkai Bori, Ferenczi Gyuri, de Dorka is fog énekelni. Majdnem az a stáb, akik a 40. évfordulónkra meglepetéskoncertet adtak. A második részben pedig mi leszünk, és azok, akik fontosak a Kaláka életében: Huzella Péter, Major Gábor és Mikó István. Addigra megjelenik a Békabúcsúztató is, így arról is biztosan fogunk játszani.
hírlevél
