A koncert előtt sejtelmem sem volt arról, hogy Zorn produkciója milyen hatalmas vihart kavar majd. Bár tudtam, hogy az amerikai szaxofonos, zeneszerző, hangszerelő nem éppen a könnyen emészthető kompozícióiról ismert, azt azonban mégsem sejthettem, hogy Cobra című darabja a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönségének egy jókora részét távozásra, a megmaradók egy részét pedig ovációra készteti majd. Nyilván utóbbiak képezik Zorn rajongótáborát, de az előbbiek viselkedését nem teljesen értem.

Akármennyire is neves művész az amerikai, annyira talán mégsem, hogy laikus jazzkedvelők pusztán a „név” miatt váltsanak jegyet. Továbbmegyek: egyáltalán kitől hallottak volna Zorn-ról? Hazánkban ugyanis nem sok szó esik róla, sem a televíziókban, sem rádiókban. Feltételezem tehát, hogy a jelenlévők nagy része vagy önszántából jelent meg a Művészetek Palotájában, vagy pedig egy közeli, kedves, ám kissé megszállott jazzőrült rokon/barát meghívására. A „rászedett” áldozatok viszont tapasztalataim alapján érdeklődve és a „majd csak elkezdődik az igazi koncert” szemlélettel szokták végigszenvedni az efféle megpróbáltatásokat.

Hogy akkor kik voltak a távozók? A meglehetősen hangos visszhangok alapján feltehetjük, hogy azok, akik úgy érezték, a pénzükért cserébe csak egy terepszínű katonai nadrágos, igénytelen küllemű, szakadt baseballsapkás szemfényvesztőt láthattak. Megértem őket, de Zorn rajongóit is.

Tudni kell ugyanis, hogy a Cobra inkább hasonlít egy társasjátékra, mint egy klasszikus értelemben vett kompozícióra. John Cage „minden lehet zene” és a „véletlen, mint alkotó tényező” szemléletmódjai igen nagy hatással voltak Zorn művészetére. Így a Cobrára is, melynek lényege abban áll, hogy a szerző a színpadon lévő tizenkét zenész spontán gondolatainak, ötleteinek valamiféle haladási irányt, útmutatást ad különböző jelzések és egy-két szabály segítségével. (A Cobra szabályrendszere iránt érdeklődőknek ajánlom Máté J. György interjúját Halmos Andrással a fidelio.hu Magazin rovatában.) Szóval egy izgalmas, kreatív kalandozás ez, amelynek igazi nyertesei olykor sokkal inkább a zenészek, mint a hallgatóság.

És lássuk be: az efféle produkció egy jókora zsákbamacska - még egy, a budapestihez hasonlóan kiváló zenészgárda főszereplésével is. Mert bármily színvonalas párbeszéd alakult is ki Szakcsy Robi és Szabó Dani között, bármilyen gyönyörű színkavalkádot festettek is időnként a gitárosok, és akármennyire is sikerült Zornnak érthető, izgalmas formákba rendeznie tizenkét játékosának akaratát, ötleteit, műve csak annak számára élvezhető, aki el tudja fogadni: ez nem jól megszerkesztet kompozíció, csupán egy játék. A zenei társasjáték ötletét egyébként zseniálisnak tartom. A felháborodott teremelhagyók talán nem értenének velem egyet, de ahogy Kolombusz tojásrejtvényének megoldása is csak utólag kézenfekvő és egyszerű, úgy Zorn zenei újításainak feltalálása is.

Személy szerint nagyon élveztem az előadást, ám Zorn számomra idegen, sztárallűröktől sem mentes, barátságtalan magatartása sokat elvett annak élvezeti értékéből. A koncert visszhangjai során többen aggodalmukat fejezték ki az egyébként is túlságosan konzervatív magyar közönségre mért pusztító erejű „Cobra-marás” következményeit illetően - vagyis hogy hazánkfiai soha többé nem kísérleteznek majd az „új” megismerésével.

Elképzelhető. Ám sokak véleményével ellentétben én ezt egyáltalán nem a koncertszervezők számlájára írom. Inkább dicséretesnek tartom, hogy bátran belevágtak egy ilyen kétes kimenetelű vállalkozásba. És biztatásképp a kígyómarás áldozatainak: aki ezt kibírta, az mindent túl fog élni.

(2006. május 21., Művészetek Palotája; John Zorn: Cobra; km.: Juhász Gábor, Palotai Csaba, Párniczky András (gitár), Baló István, Halmos András (dob), Lukács Miklós (cimbalom), Szabó Dániel (zongora), Szakcsi Lakatos Róbert (elektromos zongora), Szandai Mátyás (bőgő), Barcza Horváth József (basszusgitár), Kovács Ferenc (hegedű), Sütő Gergely (laptop))