Egyes vélemények szerint egy showcase nem más, mint kulturális eseménynek álcázott árubemutató, hovatovább piac. Az áru pedig - melyet ilyenkor leginkább viszonteladóknak próbálnak elsütni – fogyasztásra szánt valami; s mint olyan, elsősorban élvezeti cikk, azaz szórakoztatásra szánt termék. Az idei (és bárhol, bármelyik) Jazz Showcase apropóján így legfeljebb érintőlegesen merülhetne fel a művészet fogalma, holott úgy tudjuk, a műfaj képes ez utóbbi kategória magaslataira is feljutni… Feltehetően a pálya legelején álló fiatal jazzmuzsikusoknak is okozhat némi vívódást, hogy melyik irányt válasszák: színvonalas szórakoztatás, a korszellemnek köszönhetően több siker és pénz reményében, vagy művészet iránti elkötelezettség, mellőzöttséget és bizonytalan egzisztenciát kockáztatva. A dilemmát persze leginkább valamiféle természetes kiválasztódás (önismeret, lelki alkat, érdeklődési irány, elhívatottság stb.) dönti el, de félő, hogy ma már a trendi vagy anyagi szempontok is az alaposan megfontolandók közt vannak.

Viszont fel sem merülhetnének ezek a kérdések a fiatal magyar jazzmuzsikusokat illetően, ha nem lenne nagyon egyértelmű a szakmai perfektség, ami a többségüket jellemzi. Az embernek az a benyomása, hogy mindent tudnak; ami a kottában van, ami egyetemi szinten a jazzről, mint dialektusról megtanulható, amit szorgalmas gyakorlás árán tisztán és pontosan el lehet játszani stb. Vagyis a magyar fiatalok meglehetősen nagy létszámban tudnak valami olyan – nem csekély született készséget is igénylő – dolgot, aminek társadalmi felvevő képessége jóformán nincs, vagy csak alig-alig van Magyarországon. Tehát minden okunk meglehetne a büszkeségre, ha nem kellene tartanunk attól, hogy ezek a fiatalok bármikor úgy gondolhatják, eddig és nem tovább; tudniillik bárhol érdemesebb zenélni, mint itthon. És nemcsak azért, mert kevés a pénz, kevés a jazzklub, kevés a jó zongora, a méltó környezet és közeg, hanem mert itthon nagyon kevesen kedvelik a jazzhez sorolható improvizatív műfajokat. Bécsben, Berlinben, Prágában, Varsóban azért van sokkal több jazzklub, mert esténként megtelik közönséggel. Itthon pedig az élvonalhoz tartozó zenekarok koncertjén is alig van élő lélek – hacsak nem külföldiek.

Az eddigiek dacára a háromnapos Jazz Showcase tizenkét koncertje semmiképp sem hatott kirakat-eseménynek (legalábbis azok alapján, amennyit hallhattam belőle). A szó legjobb értelmében vehető bemutató produkciókat hallhatott a közönség, alkalmanként negyvenöt percben. A mustrajelleget szinte teljesen elfedte a Müpa decens, európai atmoszférája. (Kérdés, hogy a bemutatkozó fiatalok vajon mikor játszhatnak újra ilyen színvonalú színpadi, fény- és hangtechnikai körülmények között.)

Egyébként nemcsak a magamfajta szkeptikusok számára tűnhetett logikusnak, hogy egy ilyen eseménysorozattól legfeljebb másodsorban remélhetünk zenét. Vagyis senki nem csodálkozott volna azon, ha a fiatalok elsősorban saját személyüket, pontosabban tudásukat próbálják előtérbe hozni. A jazzre egyébként is jellemző a muzsikusok egyéni tündöklési ambíciója – a hangszertudást, a virtuozitást, az egyéniség varázsát illetően. Gyakran tapasztalhattuk azt is, hogy a zenészeknek fontosabb, hogy külön-külön jók legyenek, mint maga a produkció. Ez utóbbit már-már a jazzközönség is hajlamos elfogadni, pedig a zenei élmény mindig fontosabb és maradandóbb, mint annak megállapítása, hogy X vagy Y milyen ”jól játszik”.

Nos, ez utóbbi jelenség nem volt jellemző az idei Jazz Showcase bemutatókoncertjeire. A produkciók többsége zenei összhatásában érvényesült, többnyire egy ismert irányzat keretein belül. Talán kicsit több volt a konzervatív vonal, de innovatív, a mai friss irányok közt keresgélő zenékben is volt részünk. Ha pedig az összhatás alól kibújva egy-egy muzsikust külön is figyeltünk, bőven volt alkalmunk igazi egyéniségek ígéretében is bízni. Subicz Gábor, Lukács Gábor, Oláh Dezső vagy Fábián Juli könnyen lehet, hogy lazán folytatja azt a magyar hagyományt, hogy hazahozza a rangosabb külföldi jazzversenyek főbb díjait. Némely produkcióban, kísérőzenész poszton találkozhattunk olyan muzsikusokkal is, akik már sok éve az első vonalban bizonyítanak; Papesch Péter, Födő Sándor vagy Sárik Péter zenélése ezúttal is élményszámba menő volt. Ha tőlük sem ájultak be a nyugati producerek, akkor itt valami összeesküvés van a magyarok ellen…

(2009. január 8-10. Művészetek Palotája - Jazz Showcase)