Évfordulók jönnek, mennek, s az ember nem mindig van velük szinkronban. Van, hogy öregebb, mint amennyi, és van, hogy talán fiatalabb. Most úgy érzem, jól vagyok. Főleg a tavalyi betegségem után. Nem annyira az éveket szoktam számolni, inkább eseményről eseményre, kompozícióról kompozícióra, elhatározásról elhatározásra haladok. Legyűröm a kitűzött feladatokat. Amikor 2009-ben barátaim unszolására életműösszegző koncertem adtam a Művészetek Palotájában, akkor is csak utólag vált világossá, hogy akad apropó - egyik ismerősöm kiderítette, épp hatvan éve léptem először pódiumra. Nagyon örülök persze, hogy megcsináltam. Mégha sokat kínlódtam a műsor összeállításával, mivel az elmúlt hat évtizedben sok mindent letettem az asztalra, nehéz belőle kiválogatni kétórányi esszenciát.

Zeneszerzőként is aktív maradtál?

Állandóan írok. Nemrég fejeztem be az új Requiemet, jelenleg egy zongoraversenyen dolgozom, sorrendben az ötödik ilyen jellegű művemen, épp a záró tételénél járok. Fontos az írás a szellemi kondíció megőrzéséhez. A fizikaihoz pedig a biciklizés. Ebben az évben kétezerötszáz kilométert tekertem. Csak így lehet bírni az állandó koncertezést. Ha nem is jubileumi, de jelentős fellépéseim azért lesznek ősszel: szeptember 3-án a SzeptEmberFeszt-en a MorganWorkshop tagjaként Billy Cobham-mel adunk koncertet, november 2-án a londoni Club 606-ban pedig két angol zenésszel játszom trióban.

Kötelező kérdés, lévén elkerülhetetlen a számvetés: ha visszatekintesz eddigi pályádra, mire vagy a legbüszkébb?

Elsősorban arra, hogy a zene az életem, hogy minden nap foglalkoztam vele. Persze mással is, hisz közben negyvenhat évig fogorvosként dolgoztam, de ez a tevékenység csak napi hat órát vett el az életemből. A fennmaradó idő pedig elég volt arra, hogy amit el kellett végeznem, azt elvégezzem. Nincs hiányérzetem. Egyrészt sosem lustálkodtam, másrészt mégiscsak hagytam nyomokat a zene minden területén. Miközben végigkoncerteztem a világot, rengeteg szimfonikus művet komponáltam, írtam operát és szimfonikus balettet, több mint százharminc filmzene fűződik a nevemhez. De ami a leginkább elégedettséggel tölthet el, hogy idehaza gyakorlatilag elsőként vittem be a jazzt a szimfonikus zenébe, az operába, a balettba, a filmzenébe. A Tomsits Quartettel a hatvanas években szimfonikus kísérettel játszottunk a Zeneakadémián. Mondhatnám, évtizedekkel azelőtt a crossovert képviseltem, minthogy azt valaki elnevezte volna annak.

E „renitens" hozzáállásodnak köszönhető, hogy bár elvégezted a klasszikus zongoraszakot, nem engedték, hogy lediplomázhass?

Amikor tizennégy évesen megnyertem egy versenyt és felvettek a Zeneakadémiára, közölték, nem kaphatok kollégiumot, mert az apám kórházalapító főorvos, tehát osztályidegen. Így hetente kellett feljárnom Budapestre Wehner Tiborhoz. Amikor négy év múlva le akartam diplomázni, akkor meg arra hivatkoztak, hogy közben jelentkeztem az orvosi egyetemre. Később tizenöt évig tanítottam a jazztanszakon jazzéneket, zeneszerzést, hangszerelést, és senki nem kérte a papírt. Sokan meg hiába lobogtatják a sajátjukat, senki nem tekinti őket művésznek. Merthogy nem az a művész, akinek erről papírja van.

Mert számomra a muzsikus elsősorban az, aki a saját gondolatait játssza. Persze a közvélekedés szerint az is zenész, aki közben elbújik Beethoven mögé, de szerintem a kreativitás mindennél fontosabb. Az improvizáció nem huszadik századi találmány, Bach, Mozart, Chopin vagy Liszt éppúgy a rögtönzés híve volt. Itt nem a jazzről van szó, hanem általában a zenélésről. Amikor zenélünk, azon gondolatainkat, érzéseinket játsszuk el az embereknek, amikre már nincs szó. Elsősorban a sajátjainkat, még akkor is, ha mások művét adjuk elő. A legtöbb kolléga, amikor megkérem, játsszon, visszakérdez, hogy mit. Hogyhogy mit? Ülj le és játsszál! Szerintem Chopin vagy Liszt sem Bach-műveket zongorázott Párizsban. Persze, mondják, ez nekik nehéz. Mire csak azt válaszolhatom: ezért nagy dolog a művészet.

Ezt lenne hivatott demonstrálni az általad alapított Creative Art Díj?

A pályám során sokat szenvedtem a kötöttségektől. A Zeneakadémián állandóan a kezemre csaptak, ha improvizáltam, s szervezetileg hiába tartozik oda húsz éve a jazztanszak, tulajdonképpen a mai napig nem engedtek be minket a zene szentélyébe. Harminc éve gondolkodom, hogy ilyesmi díjat kéne alapítani. Amióta az édesanyám meghalt, teljesen magam maradtam, így szeretném, ha a vagyonomat a halálom után jó célokra fordítanák. Ezért úgy döntöttem, az egyik felét a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül a szegényekre és öregekre hagyom, a másik felét pedig a zenére. Hogy olyanokat támogassanak belőle, akik a saját gondolataikat játsszák. A reneszánsz embertípust, hozzáállást szeretném e díjban is erősíteni, azt, hogy tényleg szabadon fejezzük ki magunkat. Mindenemet odaadom.

Milyen szempontok alapján dönt majd a háromtagú zsűri?

Mivel a darabok a helyszínen születnek, nincsenek előre lefektethető kritériumok. Mintegy tíz jelentkező van, nagyjából erre számítottam. Mindegyik versenyző „tételt" húz, ami ez esetben egyetlen papír, rajta három hang. Erre kell ott, a helyszínen „követhető" darabot rögtönözni. Tudom, hogy megoldható, mert csináltam már ilyet. Nem kívánok lehetetlent. Csak nehezet. Meg azt, hogy használják a kreativitásukat.