Kétféle művész van: az egyik szerint a művészet fenségterületére nem mászkálhatnak be koszos lábbal a mindennapok, a másik szerint pont arra való az alkotás, hogy mint egy törölközőbe, beletöröljük a kezünket, ezzel mégiscsak valamiféle lenyomatát képezve a minket körülvevő történéseknek. Utóbbiak közé tartozik Bujdosó János, a legnépmeseibb nevű gitárosunk is, aki legújabb, National Amnesia Institute című lemezébe azt a dühöt is belefogalmazta, ami az aktuális társadalmi-politikai helyzettel kapcsolatban nem hagyta nyugodni.
„Mindig is létezett a történelemhamisítás jelensége, de ma minden nap szembe jönnek velünk az álhírek, és ez engem borzasztóan idegesít. Alkotó emberként úgy éreztem, hogy ennek a témának meg kell jelennie az új anyagban is.
Az, hogy homokba dugjuk a fejünket, nem annyira klassz. Mondhatja az ember, hogy nem érdekli őt a politika, ha a politika nagyon is érdeklődik őiránta” – mondta az anyag kapcsán, ami sokkal ziláltabb és punkosabb hangvételű lett, mint előző lemeze, az alapvetően pszichedelikus világzenei Gold For Leslie, amin görög rembetika hangulattól a közel-keleti hangzásokig sokféle tradicionális érzés megjelent. Az irányváltás tehát tudatos a részéről: „Én most egy sötétebb, dühösebb, komorabb lelkületű lemezt akartam csinálni, ezért a szűrőmön is azokat a témákat engedtem át, amik ebbe az irányba mutatnak. Nem pedig a mediterrán mámor és latinos önfeledtség felé, mint az előző lemezen”.
Az előző lemez egyik dala:
Pedig a szépség ott van ezen a lemezen is, de az a benyomása az embernek, mintha az otromba valóság folyamatosan kéretlenül rányitna az örökkévalóságban éppen feloldódni készülő zenészre és vele együtt a hallgatóra.
Így aztán a harmónia, a megbékélés Bujdosó Jánosnál is legfeljebb addig tart, míg ki nem nyitja a dobozt, hogy meglássa, él-e még a macska, vagy már halott. Merthogy akár erről is szólhat a lemez utolsó dala, ami egy záró szám feladatát teljesítve megnyugvást hozna, ha nem lenne ott a - Schrödinger macskájára utaló - cím (Shoebox harmony) és ezzel együtt az irónia, „ez a nyugalom is csak addig tart, amíg ez a szám: 5 perc 10 másodpercig”.
Mintha Bujdosó azt a folyamatot rögzítené a zenéjével, ahogy a dolgok elveszítik formájukat. Abba is társadalomkritika vegyül például, ahogy a rá régóta jellemző népzenei ihletésű dallamok széttartó, avantgárd lázadássá esnek szét, vagy éppen nőnek fel – nézőpont kérdése. Így a lemeznyitó Human Wurlitzer Virus is, amit Bujdosó János elmondása szerint egy Bartók által is feldolgozott magyar dallam ihletett, és ami arról szól, hogy „az emberek csak mondják a magukét meggyőződésből vagy kötelességből, ugyanazokat a szavakat ismételgetve, amiket a fejükbe vertek”.
Bujdosó Trió: Klausz Ádám - ütőhangszerek, Bujdosó János - gitár, Szerető Dániel - bőgő (Fotó/Forrás: Révai Sára)
Máshol, a The Holy Left Hand Gives the Finger című nótában pedig már egy egyházi, betlehemes dallamot fordít ellentétére. Ez a dallam eredetileg a gitáros-zeneszerző nagyszabású jazzszvitjének részét képezte. „Egy bábszínházi munkám során ismertem meg ezeket a betlehemes dallamokat, és ledöbbentem, hogy mennyire bele tudtam hallani ezt a free jazzes, kortárs cuccot. Írtam is belőlük egy ötven perces, betlehemes jazz-szvitet”.
Bujdosó Jánosnak egyébként nagyon jól áll a népdalok melankóliája, kevesen tudják ezt olyan organikusan és egyedien beleoltani abba a spleenes életérzésbe, ami az általa is játszott avantgárd jazzhez kell.
„Engem a népzenék mindig is érdekeltek. Én is pop és rockzenéken nőttem fel, de aztán lecsatlakoztam erről a vonalról, és ma már nem követem annyira követem a kortárs cuccokat, inkább a népzene és a jazz az, amiben újdonságot és kihívást találok. A népzenének borzasztó érdekes logikája van, inspirál és rengetegszer adott már nagyon jó kiinduló alapot”.
Bujdosó János zenéjében van valami a folk pszichedeliájából, abból, ami például Jankovics Marcell Fehérlófia című filmjét is naggyá tette. A lényében pedig megbújik valami a legkisebb szegénylegény dacából, akinek eleinte egyáltalán nem fűlik a foga a világmegváltáshoz, de kénytelen-kelletlen csak végigverekszi magát az oda vezető próbatételeken. Végül is sikerült neki, ha azt nézzük, hogy a lemezbemutató két nappal a választások előtt volt, és lám, ha pillanatokra is, de talán "felébredtünk" a nemzeti amnéziából.
Névjegy
Bujdosó János hatéves korában elhatározta, hogy zenész lesz (akárcsak az újszászi kontrás nagypapa), az otthoni pianínó és nővére klasszikus gitárja voltak az első hangszerei. A család megnyugtatására ugyan diplomát és szabályos polgári mesterséget is szerzett, elhatározásától semmi sem téríthette el. Hamar kiderült, hogy az intézményes, formális képzést nem neki találták ki, zenei világképét a folyamatos kalandozás, a kíváncsiság alakította. Az első, tizenéveskori progresszív alterock kísérletezéseket követő Pop Ivan zenekarban a free jazz, a kortárs zene és a balkáni rezeskultúra keveredett. Az alternatív-underground zenekari állomások – Specko Jedno, Egy Kiss Erzsi Zene, Kistehén, Bardo, Ági és a Fiúk, Európa Kiadó – mellett/közben írt színházi és filmzenéket, rádiós mesejáték-dalokat.
2011 telén alakította meg trióját Vajdovich Árpád bőgős/basszusgitárossal és Németh Csabával, aminek „bizánci szörf dzsesszként” jellemzett zenéje egyebek közt magyar, közel-keleti, latin elemeket ötvöz. A zenekar Gold for Leslie című bemutatkozó lemezét „ellenállhatatlanul vonzó albumként” üdvözölte a kritika. Új lemezén új tagokkal vette magát körbe Bujdosó János: Szerető Dániel játszik basszusgitáron, a mindössze tizenkilenc éves Klausz Ádám pedig dobol.
(fejléckép: Jancsovics Máté)
hírlevél
