Három napja, február 9-én elhunyt Chick Corea. 79 éves volt. Tragikus, hogy nem tudtunk a betegségéről. Ahogy a család diszkrét közleményéből kiderül, a rák ritka fajtája okozta halálát, amit talán túl későn fedeztek fel, és brutálisan gyorsan legyűrte.
Tegnap óta elárasztották a közösségi oldalakat az emlékezések.
„Mindig annyira figyelt” – írja Marcus Miller, aki többször játszott együtt Coreával. „Nem hiába volt legenda, ha Chickkel léptél színpadra, mintha azt mondta volna neked: Oké, merre megyünk?... Izgatta, ha osztozhat és felfedezhet. Alig várta, hogy felkutasson valamit ott, a színpadon, a közönség előtt. Megfogta a kezünket, és azt mondta: Gyere át ezen az ajtón, nem bánod meg. És megváltoztatta az életünket.”
Vinnie Colaiuta szerint Chick Corea halála most olyan, mint egy képet megfosztani a fényforrásától. Dave Weckl pedig így emlékezik vissza a közös zenélésre. „Mindig azt mondta, hogy akkor a legboldogabb, ha láthatja a másikat szabadon alkotni… és ez igaz volt mindenkivel kapcsolatban, akivel csak játszott (…)”.
Búcsúznak az itt maradt legendák is, mint Quincy Jones.
„A jéghegy csúcsát sem lehet kifejezni azzal, hogy összetört a szívem”
– írta. – „Nyugodj békében, drága barátom, akivel annyit öleltük egymást, Chick Corea. Egyike volt a legnagyobb jazz-zongoristáknak és embereknek, akik valaha a bolygón éltek. És mint egy igaz beboppos, hiszen a szíved mélyén az voltál, nem volt semmi, amit a zenében ne tudtál volna megcsinálni.”
Bobby McFerrin az első közös muzsikálásra emlékezik. „Chick pötyögött néhány hangot a zongorán,
és elindultunk… és soha nem néztünk vissza. Zenei csoda volt, igazi játszótárs, aki megmozdított, és olyan helyekre vitt, ahová magamtól nem jutok el.”
Corea üzenetet is hagyott a világnak. Azt írta:
Köszönöm azoknak, akik utam során segítettek, hogy a zene lángja világosan ragyogjon. Azt remélem, hogy akik érzik magukban a zenélés, az írás, az előadás késztetését, bele is vágnak. Ha nem magukért, a többiekért. Nemcsak arról van szó, hogy a világnak több művészre lenne szüksége, egyszerűen nagy öröm.
Itthon is emlékeznek rá. Mészáros Zoltán, a VeszprémFest igazgatója így írt a tíz évvel ezelőtti látogatásáról:
„2010-ben ért ide, Roy Haynes és Christian McBride oldalán, nem felejtem, ahogy bent az öltözőjében beszélgettünk, amikor a biztonsági őr bejött, hogy egy magyar zongorista van itt, aki azt mondja, hogy jól ismeri Coreát, Szakcsi, mondta. Corea felpattant, igen, igen, Szakcsi!, mondogatta, és ajtót nyitott, szinte a nyakába borult a legjelentősebb magyar jazz-zongoristának, Szakcsi Lakatos Bélának. Öröme őszinte volt, nem megjátszott, Szakcsival mint régi barátokkal beszélgettek utána. De Corea volt talán az egyetlen, aki nemhogy hajlandó volt kilépni a világsztárok sokszor könyörtelen órarendszerű életéből, nemhogy nyitott volt erre, hanem szinte kereste az alkalmat.
Amikor felkínáltuk neki, hogy a zeneművészeti szakközépben, a »konziban« vagy 80 gyerek epekedve várná, csak annyit mondott, hogy Bartók országában ez nem kérdés, lets do it!
Kenny Garrett-tel az oldalán, jazz-improvizációról, Bartókról beszélt, játszott a gyerekeknek, majd leesett állal, őszinte csodálattal és nyitottsággal nézte, hallgatta a neki készített műsort, csángó dalok, Bartók, gimnazista gyerekek, és Chick Corea. Isten nyugosztaljon!”
2019-ben a Budapesti Kongresszusi Központban lépett fel, Szász Emese így írt a koncertről:
„Az pedig a koncert első taktusaiból is nyilvánvalóvá vált, hogy 78 évesen nem akar már bizonygatni semmit, csak ünnepelni. A turnét beharangozó interjúban mondta is, hogy a barátaival közös örömzenéléseket szerette volna megörökíteni – milyen szerencsés, hogy a barátai hozzá hasonlóan világklasszis muzsikusok! Ráadásul úgy válogatta társait, hogy
egy esetleges apokalipszis esetén ez a nyolc ember egy másik bolygón is képes lenne rekonstruálni a teljes afro-kubai és latin zenei hagyományt.”
Fejléckép: Concord Jazz