Erről két olyan zenei intézmény és három olyan előadóművész győzött meg, akiknek személyes története egyben a magyar kultúra elmúlt tizenöt-húsz évének hiteles tanúságtétele. Az 1996 óta működő zenei intézet, a Budapest Music Center ma már igencsak tekintélyesnek számít a világ zenei életében. Kiadóként, menedzsmentként, fesztiválszervezőként egyaránt maradandót alkotott - elég csak a BMC Records kortárs zenei és jazzkatalógusára gondolni vagy a Közraktárak helyén megrendezett egykori Budapest Jazz Fesztiválra. A Budapest Music Center és vezetője, Gőz László elkötelezett tevékenységének csúcsteljesítménye a nemrég megnyílt zenei központ, amely akusztikai adottságai révén fantasztikus élményt kínál a közönségnek.
Az este szervezője, a Fonó Budai Zeneház szintén a fővárosi koncertélet veteránjai közé tartozik. A hiánypótló közösségi tér 1995-ös alapítása óta a hagyományos és népi gyökerű zenekultúrák életterét kívánta megteremteni. Számomra, aki egykor magam is a Fonó csapatához tartoztam, különösen jó érzés látni, hogy az elmúlt tíz év rendkívül nehéz anyagi körülményei után a régi-új igazgató, Horváth László segítségével a hely túllendült a mélyponton, és működése stabilizálódni látszik.
A Fonó márkáját szinte a kezdettől fogva meghatározta néhány előadóművész, akiknek tevékenysége visszatérő módon összekapcsolódik a ház történetével. Lajkó Félix az egyik ilyen meghatározó Fonós figura: koncertjei anno a Pajtában, a Hangárban egyaránt kultikus magaslatokban maradtak meg a rajongók emlékezetében. Érthető, hogy az ő lemezbemutatójával zárult az idei Budapest Folk Fest, amelyet a Fonó a BMC-vel és a Hagyományok Házával közösen szervezett. Lajkó új lemezén félretette a hegedűt, hogy gyerekkori hangszeréhez, a citerához nyúljon vissza.
Számomra az este legizgalmasabb része mégis az első harmada volt, amely során a cimbalom egyik meghatározó képviselője, Lukács Miklós adott szólókoncertet. Nehéz volna letagadni, mennyire tisztelem, ahogy Lukács kiterjesztette a cimbalom játéktechnikáját, műfaji integrációját egyaránt. De nem az elfogultság okozta az élményt, ráadásul sok minden van, ami nem ér váratlanul a játékában - ami alapestben akár nem is kedvezne a revelációnak. Mégis, az a szellem, amit a BMC koncerttermében eresztett ki a palackból, minden várakozásomat felülmúlta. Lukács teljesítménye egyszerre volt hommáge a BMC vadonatúj koncertterme, a magyar hangszeres népzene hagyománya és a kortárs improvizáció iránt is. A művészt inspirálta a remek akusztikájú helyszín, amely sugározza alkotóinak feltétlen elkötelezettségét is a zene iránt.
Nem lehetne ennél jobban jellemezni magát a koncertet sem. Az estére szánt, egyedi műsor precízen átgondolt ív mentén fejlődött, amely remek arányérzékkel találta meg az egyensúlyt a kompozíció és a rögtönzés között. Lukács Miklós hihetetlen felkészültséggel, igénnyel és döbbenetes energiával egyszerre játszott. Ritkán jutnak eszembe nagy szavak egy koncertről, nem is szerencsés ilyenekkel vagdalkozni. Ám Lukács játékára visszagondolva, még mindig ünnepi hangulatba kerülök: mélység és magasság, könnyedség és súly együtt és egymást tökéletes harmóniában kiegészítve jellemezték a művész szólócimbalmát. A népzenei és hagyományos műdal-ihletésű témákat hol teres jazzgroove-ok, hol perzselő modern harmóniafutamok ellenpontozták. A hangszer megannyi megszólási lehetőségét kreatív módon feltárva, elámultam azon, micsoda hangulatfestésre képes ez a sokáig beskatulyázott, egyesek által ódivatúnak vélt hangszer.
A koncert két háromtételes részéből a másodikban Borbély Mihállyal egészült duóra a formáció, ketten pedig ott folytatták, ahol a szólószakasz lezárult. Borbély Mihály épp ebben a népies, rusztikus jazzben érzi igazán elemében magát. Szaxofon mellett tárogatón és tilinkón játszott, és kiválóan hozzájárult a koncert széles intellektuális és érzelmi skálájához. A zárótételnek szánt átirat Bartók Román népi táncaiból szimbolikusan foglalta össze azokat az értékeket, amelyeket egy cimbalmon játszó magyar jazz-zenész magáénak vallhat.
Az este főműsorának meghirdetett Lajkó Félix-lemezbemutató meglepetése a hangszerválasztás volt. Számomra biztos tanulsága ennek a koncertnek az, hogy vannak őstehetségek, akiknek minden zenévé válik a kezükben - ebből a szempontból mindegy a hangszerválasztás. Lajkó zenéje leginkább Lajkóról szól, egyénisége kisugárzik minden hangjából. Épp ez a tulajdonsága garancia a sodró lendületre. Olyan rusztikus, naiv erő rejlik ebben a muzsikában, amely pillanatok alatt magával ragadja a közönséget.
Lajkó Félix
A citerát gyalulatlan technikával, olykor pontatlanul, máskor rapszodikus tempóingásokkal megszólaltató virtuóz újra és újra felszabadította a magában lakozó, lüktető lendületet a koncert során. Ez volt a legfőbb motivációja a zenének - és ebből a szempontból kissé statikus volt az előadás: nem volt célja az a gazdag, érzékeny árnyalatokat alkalmazó színábrázolás, összefoglaló jelleg, amellyel Lukács oly magasra állította a mércét.
Ki kell emelni a Lajkó kvartett kísérő muzsikusait (Brasnyó Antal - brácsa, Kurina Ferenc - bőgő, Kurina Mihály - cimbalom), akik példás alázattal és fókusszal követték a zenekarvezetőt. A koncert végén az elit hangversenyterem falai ugyanazt az ovációt visszhangozták, amelyet Lajkó nyári fesztiválokon szokott kapni a közönségtől. Az energia, amelyet átad, annyira erős, hogy feledteti a zene egyoldalúságát, és a legelitebb közönséget is képes mulató közösséggé varázsolni.
A gálát záró David Yengibarjan biztos rutinnal hozta azt a formát, amelyért szeretik azok, akik ismerik őt. A virtuóz harmonikás triójával főleg balkáni és latinos hangulatú táncritmusokban igyekezett fenntartani a késő estébe nyúló program megcsappant közönségét - tegyük hozzá, sikerrel. A sokszor páratlan ritmusok biztos kezelése, virtuóz témavariációk és szólóbetétek még a gála negyedik órája után is képesek voltak befűteni a hangversenytermet. Az örmény dudukművész, Gevorg Dabaghyan pedig a Kaukázus balladai hangulatából tartott mesteri bemutatót. (A duduk alapvetően érzelemgazdag, lamentáló megszólalását mi sem illusztrálja jobban, mint hogy számtalan film zenéjének szólóhangszeréül választották már.)
David Yengibarian búcsúkoncertnek is szánta ezt az előadást, ami számomra igen szomorú adalék. Az örmény művész több mint tizenöt éve a budapesti klubélet egyik nagyon élénk árnyalatát képviselte, aki miatt elhittem, hogy egy valóban pezsgő, sokszínű városban élek. Hazaköltözésével ez a színgazdagság alighanem eggyel megfakul.
hírlevél
