Ha egy normális országban élnénk, és akkor most nem kezdem el sorolni a normális ország tartozékait, hosszú hiánylista lenne, még ha csak a kulturális életet tételezném is, szóval, ha egy normális országban élnénk, Kamondy Ágnes visszatérő koncertje nem repült volna úgy el a radar alatt, ahogy. Kamondy korosztálya egyik kivételes tehetsége, a kevés hazai autonóm szerző-előadó, kitaláló, alkotó női művész egyike.
Világa külön világ, ami a kupléktól, a sanzonoktól és a szongoktól az alterrockig, a magyar népzenétől a világzenéig vagy éppen a kortárszenéig, sőt, akár az operáig ível.
Nem meglepő ez a sokszínűség. Több évtizedes pályafutása alatt volt kísérleti színház, népzenekar és underground rockegyüttes tagja vagy vezetője, de ettől még lehetne persze életműve lólépések sorozata – de nem az, mert Kamondy elképesztő érzékkel, könnyed eleganciával egyesítette, egyesíti saját produkciójában mindenféle tapasztalatait és képes azokból új minőséget, egy csak rá jellemző zenei nyelvet létrehozni.
Bár az 1993-as - legendás - Dalok Közép-Nirvániából óta – mely egy korszak megrázó záróaktusa volt – nem állt elő nagyobb szabású programmal, nem tűnt el teljesen a színházi-zenei életből, bár amit csinált, az többnyire szűk körre korlátozódott „Írt, hezitált, zenét szerzet, anyagot gyűjtött” – ahogy azt az A38 Hajó magazinjának nyilatkozta.
Írt kisoperát, drámát, színházi zenét – és mindezek mellett polgári állásokat vállalt, hogy megélhessen (lásd még: egy normális ország kellékei).
Mindeközben a most, a CAFe Budapest fesztivál rendezvényeként bemutatott Pest fölött az ég című műsor anyagán is dolgozott. A dalciklus címadó szerzeményét egy szomorú esemény, a filmrendező jóbarát, Xantus János halála íratta meg, a műsor további részét egy tucat új és néhány régebbi dal, néhány szám Kamondy korábbi zenekarától, az Orkesztra Lunától, valamint a Dalok Közép-Nirvániából című műsorból már ismert hazai underground-feldolgozás alkotja. A szövegeket Kiss Llászló, az Európa Kiadó volt basszusgitárosa, Karafiáth Orsolya és Simon Márton költők, valamint Müller Péter Sziámi jegyzik, de átemeltek egy verset a tizedik századbeli kínai császártól, Li Jütől is.
Ha egy normális országban élnénk.
Ha egy normális országban élnénk, akkor nem csak kulturális diskurzus volna egy olyan alkotó visszatérésekor, mint Kamondy Ágnes, hanem
a Margit-hídig állt volna a sor szombat este, ideges kultúrafogyasztók kapkodtak volna jegy után és ha nem jut, nagyon szomorúak lettek volna, hogy erről az estéről sajnos lemaradnak.
Sajnos nem ez van, de tegyük hozzá gyorsan: jókedvű, izgatott és tisztes nézőközönség gyűlt össze a Hajón, Kamondy Ágnes pedig nem sétált át az életművével magasra pakolt léc alatt.
A Pest fölött az ég dalciklus úgy időtlen, hogy közben megmutatja, honnan jön az, aki a dalokat írta, mindenek felett pedig – az aktuáliskodás izzadtságszaga és fontoskodása nélkül - jelen idejű. Egyszerre fájdalmas és derűs, frivol és emelkedett, halk és hangos, sűrűn szőtt és visszafogott, közéleti és közérzeti és éteri és nagyon személyes. Érzéki és itt-ott brutális, brutálisan érzékeny.
Horgolt ruhás öregek, hervadó papírvirágok és kóborló szukák, szerelem és nyomor, tanítás és tanulás, a város mocska, erőszak és mágikus realizmus.
Olyan, amit Kamondyn kívül nagyon kevesen tudnak ebben az országban.
Az énekesnő színpadi jelenlétet az ugyanannyira nehezen felejthető zenekar tette teljesebbé,
a metálban, az alterockban, dzsesszben és kísérleti zenében egyszerre kompetens gitárossal, Keszei Krisztiánnal, a bőgőt és a basszusgitárt váltogató, bombabiztos Vajdovich Árpáddal, a sokoldalú billentyűs-zongorista Darvas Bencével, a súlyosan elegánsan doboló Gyenge Lajossal, a finom kis pluszokat szolgáltató ütőhangszeres Dudás Zsomborral, és két társénekesnővel, a hegedűszólamokat is prezentáló Roszik Hellával és Ádám Ritával, akit egy-egy szólót is énekeltek a műsorban.
Most már csak azért kell drukkolnunk, hogy (egy) ezt a műsort még többször meghallgathassuk és megnézhessük és (kettő) ahogy azt Kamondy Ágnes tervezi is, ebből a programból rögzített zene, egy lemezanyag is születhessen. Egyébként pedig egyáltalán
nem tévedett az a női hang, amely valamikor a koncert második felében, a dal végén bekiabálta: „Zseni vagy, Ági!”.