Az Újvidéken 1918. november 25-én tartott Szláv Nemzeti Gyűlés kimondta a dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához. A régi magyar közigazgatás megbénult, az impériumváltással a magyar színtársulatok működését is gyorsan lehetetlenné tették. Egyetlen más utódállamban sem volt arra példa, hogy nem engedélyezték hivatásos magyar színtársulat működését. A délvidéki magyar műkedvelő társaságok szerepéről alig esik szó, pedig a két világháború között a magyar színházi kultúrát a műkedvelés mentette át az 1945 utáni időkre.

„Élete kész regény volt”, állapítjuk meg gyakran, ha érdekes színészi karrierről olvasunk. A kijelentés Táray Ferenc pályafutására is igaz. A huszadik század első felében jelentős művésznek számított, emléke azonban mára teljesen elhalványodott. 1941-ben őt nevezték ki a „visszatért” Kolozsvár színházának élére, de annyira rossz légkört teremtett, hogy egy év múlva leváltották. „Az erdélyi magyar színjátszás meghatározó egyéniségévé válhatott volna, ha felvállalja a kisebbségi színjátszás küldetését, és ideszerződéseit nem csupán karrierje egy-egy állomásának tekinti” – írta róla Kötő József a Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940 címmel 2009-ben Kolozsváron megjelent könyvében.