Négyszer néztem végig két nap alatt a West Side Story-videót, ami önmagában nem olyan nagy szám, de ha hozzáteszem, hogy mind a négyszer elszomorodtam, amikor a végéhez közeledett a felvétel, és hogy az egészet nem (én sem) most látom először, akkor talán mégis jelent valamit. Igen, ez az a film - DVD-n, újra kiadva -, amelyet annak idején leadott a Magyar Televízió is. Leonard Bernstein vezényli legismertebb művét. Lassan ötvenéves a darab, több mint húszéves a felvétel, tizenöt éve halott a karmester. Őt idézve: a maga furcsa, kicsi módján már klasszikus.

Temetésre kellett menni. Nyilván senki nem szereti, fájdalmas kötelesség, és többnyire ragaszkodunk ahhoz, hogy ezt a fájdalmat testileg is át kelljen élni. Kényelmetlen ruhában állunk a napon, egymást nézzük, hogy ő is eljött, ő is izzad, nahát, ő meg még sír is. Beszédek, feszengés, szorongás, és akkor megszólal Mozart Requiemje.

Megint a hangversenytermi telefonokról van szó. Hogy Mahler 8. szimfóniáját nem lehet nyugodtan végighallgatni, mert hol itt, hol ott szólal meg egy készülék. Ami még furcsább: a közönséggel valahogy sokkal több baj van a Nemzeti Hangversenyteremben, mint a Zeneakadémián volt.

"Képzelje, egy salzburgi koncert után a kritika szemünkre hányta, hogy azt akarjuk, a közönség érezze jól magát. Botrányos gondolat! Mert a klasszikus zene olyan piszkosul komoly, középosztálybeli szórakozás, nem arra való, hogy az emberek jól érezzék magukat."

Lelkiállapottól függ, hogy kinek miről szól az új Webber-előadás a Madách Színházban, a Volt egyszer egy csapat. Mert a darab nagyot akar mondani, de ehhez nem elegendők az eszközei, az igazi, húzós slágerszámok hiányzanak belőle, leszámítva egyet. A magam részéről Bródy Jánost hibáztatom, hogy fél órával az előadás után már nem jut eszembe, hogyan is kezdődik magyarul az az egy.

Ha engem kérdeznének, csak olyan embert neveznék ki az opera igazgatójának, aki garantálja, hogy Gluckot is fognak játszani a színházban. Mert sok mindenkinek vagyunk adósai, már ami a hazai operajátszást illeti, de senkinek sem annyival, mint éppen Glucknak.

Ötvenéves a Magyar Rádió Gyermekkórusa. Azon a túlságosan kézenfekvő viccen kívül, hogy nahát, nem is látszik rajtuk, nem sok jutott eszembe a hírről, legalábbis az ünnepi hangverseny kezdetéig. Két ember álma volt a kórus az ötvenes években, sikerült nekik, Botka Valéria és Csányi László kitalálták, létrehozták, sikerre vitték.

Újabban ez jár a Tavaszi Fesztivállal: gond, nyöszörgés, hogy mi maradjon ki, hova ne menjen az ember. Egyszerre Fesztiválzenekar a beugró Ránki Dezsővel, Moszkvai Virtuózok Vlagyimir Szpivakovval, az Operaházban pedig Robert Holl énekli Gurnemanzt a Parsifalban. Melyik ujjamat harapjam? Aztán az ember megpróbálja úgy intézni, hogy minden ujja megmaradjon, csak két ujjpercet veszít el, amikor otthagyja a Parsifalt az első felvonás után.