A Nemzeti Filharmonikus Zenekar minden évben Bartók Béla halálának (szeptember 26.) évfordulója körül rendezi évadnyitó hangversenyét. A műsorban a szerző olyan darabjaiból hallhattunk válogatást, amelyekben nemcsak a formai bravúrok, hanem a hangzás kísérletező, illetve összegző terepén járhattunk.

A Kaposfest hetedik éve arat töretlen sikereket, igazi közösséggé, családdá kovácsolva a fellépőket és a közönséget. Kritikusunk ötéves kisfiával az ölében hallgatta végig a koncerteket, akinek bizony voltak kérdései, de még észrevételei is.

Cziffra György közismert önéletírásának a címe jutott az eszembe az augusztus 17-i nap végén, amely rengeteg különlegességet és meglepetést hozott, elképesztő hangulati változatossággal fűszerezve az előadásokat.

A Kaposfest harmadik napjának esti koncertjén három, érdekes módon egymás mellé helyezett darabot hallhattunk, noha hangnemi, stiláris vagy éppen hangszerelési hasonlóságok nem nagyon akadtak közöttük.

A kamarazene különös műfaj: sokan nem is gondolják, hogy a fesztiválok pezsgő-sodró vonulatában helye volna. Neve is arra utal, hogy néhány zeneszerető ember találkozik, és közös örömzeneként előadnak egy (vagy több) olyan darabot, amelyben mindegyikük megtalálja az egyéniségéhez illő arculatot, vagy éppen kihívásokkal találja szemben magát. Közös azonban mindegyikben az intim atmoszféra, a kevés hangszer használata miatt a korlátozott hangerő, viszont adott az áttört hangzás, a szólisztikus szerepvállalás, a finom összjáték, a gondolatok spontán randevúja a kottafejek mögött. Augusztus 13-án elindult a második éve új köntösbe öltöztetett Kaposfest.

A Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar március 30-án egy igen érdekesnek ígérkező estre invitálta a nagyérdeműt: Szokolay Sándor műveit tűzték műsorra egy-egy Bartók- illetve Kodály-darab társaságában, Kocsis Zoltán vezényletével.

Amikor egy zenekar három olyannyira közismert darabbal érkezik, mint a Bécsi Filharmonikusok és Valerij Gergijev tették február 23-án, felmerülhet a hallgatóban, hogy vagy biztonsági játékot játszanak – a biztos sikerre hajtanak –, vagy esetleg valami extrém, egészen különleges újdonsággal, meglepetéssel tudnak szolgálni.

Az ODZ és karmesterük, Hámori Máté nagyon ügyes műsor-összeállítással készült május 22-ei zeneakadémiai koncertjére. A darabok kivétel nélkül hazai szerzők alkotásai, de az utolsó szám - Bartók Concertója - kivételével alig-alig szólalnak meg a hangversenytermekben. Pedig - főképpen a szünet előtti művet hallgatva - többször is műsorra tűzhetnék némelyiket. KRITIKA