Ötéves lehettem, amikor meglátogattuk a törökbecsei rokonainkat, akik a Tisza bánáti túloldalán éltek. A vajdasági Óbecsén születtem, s ahogy a bácskaiak általában, én is lenéztem a bánátiakat: műveletlennek, elmaradottaknak bélyegeztem őket. Ráadásul azt hittem, a törökbecseiek sem magyarul, sem szerbül, hanem, miként a városnevük is jelzi, kizárólag törökül beszélnek. A törökök meg leigázták a magyarokat, szerbeket, ellopták a gyerekeiket, janicsárokká nevelték őket! – morogtam magamban Törökbecse felé zötykölődve a nagyszülőktől kölcsönkapott, kispolskira emlékeztető sárga fityóban (a jugoszláv trabant).