„Hősnek lenni annyi, mint a sorshoz hűnek maradni. Vállalni azt, ami szenvedés, küzdelem, véletlen, halál, bűn. Ha valaki ezt magában tudatossá teszi, és magára veszi, valamely magasabb fokozatra lép, egyedül akarja megoldani az egészet, vagy legalábbis átveszi a vezetést, önmagán kívül senkiben sem bízik, mert lehetetlen ebben a világban bármire is számítani. Ez a hérosz veleszületett önbizalma.”

Mintegy száz évvel ezelőtt Brundibárnak nevezték a cseh gyerekek egyik kedvelt meséjének gonosz darazsát, aki ellopta a szorgos méhektől a mézet, és ugyancsak ezt a megnevezést használták a régi cseh nyelvben a mogorva, tüskés emberre is. Akár az említett mesét is felidézhetné Hans Krása híressé vált gyermekoperája, csakhogy ennek gonosz főszereplője nem mesebeli alak, hanem egy valóságos diktátor, akitől a zsidó származású Hans Krása is rettegett; Adolf Hitler.

"Egy ember, aki meggyőzte a színház tagjait arról, hogy a meglévő erőkkel sokkal magasabbra nőhet Operánk művészete, ha végképp sikerül belőle kiirtani a tíz év óta befészkelődött nyárspolgáriságot, becsvágy nélküli szellemet. Eddig lélektelenül, gépiesen ment minden." – írja ezt Gustav Mahler budapesti bemutatkozása után egy korabeli kritikus.

Réges-régen, valamikor a távoli időkben a mesemondókat nagy tisztelet övezte. Ők meséltek az embereknek a világról, annak csodálatos, különleges dolgairól, lényeiről, emberekről, kapcsolatokról, viszonyokról. A mesék generációkon át elkísérték az embereket, alakultak, csiszolódtak, változtak, de a jó mesemondó mindig élvezetesen tudta átadni a történetet.

"Goethe ráért. Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek. Az én koromban sok ember már tudja, hogy életének igazi ideje lepergett, a szerkezet lejár. Ebben a korban, negyven körül, Goethe tudta, hogy nem érdemes sietni, van még egy fél századra való ideje, ráér. Csodálatos öntudat ez, mely minduntalan ketyeg bennünk, üti az éveket, figyelmeztet, mennyi az időnk még. Goethe, Tolsztoj nyolcvan évre tervezték az életet. Shakespeare már sietett: húsz év alatt gyorsan megírt mindent, mert tudta, hogy ötvenéves korában abba kell hagyni. Van bennünk valamilyen mérték és öntudat élettel és halállal szemben." (Márai Sándor: A négy évszak, Idő)

- írja George Mikes híressé vált, How to be an alien című, az angolokat kifigurázó könyvében. "Ott a hétfői lapok vasárnap jelennek meg, a villát hegyével lefelé fordítják, és az ételt a tetejére tolják. (…) Míg a kontinensen egyetlen témát kell elkerülni minden körülmények között: az időjárást, Angliában, ha nem kérdezed meg napjában legalább százszor, hogy ›szép idő van, ugye?‹, akkor kissé unalmasnak és egyhangúnak találnak."

David Yengibarjan zenéjét nem könnyű műfaji korlátok közé sorolni: felfedezhető benne az örmény népzene, az argentin tangó, Astor Piazzolla vagy a dzsessz. Inkább hallgatni kell. Harmonikája március 18-án, az Urániában szólal meg legközelebb, a tavaszi fesztiválon, azon szerencsések előtt, akik időben jegyhez jutottak. Erről a koncertjéről, készülő új lemezéről, filmzenéiről, az alkotás nehézségeiről és szépségeiről beszélgettünk.

Az idén öt éves Haydn Fesztivál ismét Eszterháza egykori zenei kultúrájának felidézését tűzte ki célul szeptember elején. A szimfónia és a vonósnégyes műfajában olyan kiváló zenei együttesek képviseltették magukat, mint a Vashegyi György vezette Orfeo Zenekar és a Festetich Vonósnégyes.