A bécsi zenekritikus, Eduard Hanslick nagy vihart kavart 1854-ben A zenei szép című könyvével, amelyben arra vállalkozott, hogy a fenti mondat jelentésének mélyére hatolva megpróbálja feltárni a zene esztétikai lényege és az emberi érzelmek összefüggéseit.

Az Esterházy hercegek messze földön híres kastélyának meseszerűen fényes és elegáns élete ihlette Goethét arra, hogy Tündérbirodalomnak (das Esterházysche Feenreich) nevezze I. Miklós herceg világát. A ragyogó ünnepségek szakadatlan sorának látszó évtizedek alatt alighanem seregnyi zseniális szakember állt a herceg alkalmazásában, feltűnésmentesen és zajtalanul tartva mozgásban a grandiózus mindennapok bonyolult gépezetét.

Bizonyára mindenki könnyen fel tud idézni néhány olyan reklámot, amelyek a nosztalgia erejére apellálva az egykori illatok, ízek és színek felidézésére törekednek annak érdekében, hogy termékeik iránt felkeltsék a tizenévesnél idősebbek figyelmét. Szerencsére a zenei életben is vannak olyan régi élmények, hagyományos hangversenyek, amelyek méltán tartják a pozíciójukat Budapest egyre változatosabb, kozmopolitább koncertéletében.

Ortega y Gasset jellemezte így az első világháború utáni huszadik századot a Tömegek lázadásában mint olyan korszakot, amely a megelőző évtizedek pozitivizmusa, technikai és szellemi fejlettségébe vetett megkérdőjelezhetetlen hite után következett.

Nagyezsda von Mecknek írta Csajkovszkij az idézett levélrészletet 1879 februárjában a svájci Clarens-ból azzal a megjegyzéssel kiegészítve, hogy ez feltehetően csak a halála után fog elkövetkezni. Önmagában semmi meglepő nincs ebben a kijelentésben, végtére is a 19. században az alkotói nagyság elengedhetetlen kellékének számított bizonyos fokú népszerűtlenség, mint a géniusz és a középszerű társadalom intellektuális képességei közötti különbség fokmérője (noha a teljes érdektelenséget azért egyetlen művész sem fogadta szívesen).

Igaza van Fülesnek a Micimackóban, amikor a rá jellemző méla lemondással emlegeti az ilyesmit. A társadalom működési mechanizmusai többnyire kétségkívül személytelenek, és önnön reprezentatív értékük felmutatása érdekében a formalitás szentségébe burkolóznak.

Az a meggyőződés, amely szerint a zene nem absztrakt számviszonyai, szimbolikus arányai, hanem szavakkal, képekkel társítható tartalma révén hat az emberi lélekre, a barokk korral együtt született meg valamikor a 16-17. század fordulóján. Ettől kezdve a komponisták kötelességüknek tartották, hogy zenéjük felismerhető, átélhető emberi érzelmeket ábrázoljon és ébresszen hallgatóiban.

"Jó emberek, az, amit mindjárt hallani fogtok, olyan találmány, amelyért harcolni fog Iparpártunk, hogy egy-két év múlva eljusson minden háztartásba, minden családba ez a szerkezet, a lehetőség szerint olcsón, hogy ne csupán zenét hallgathasson mindenki, hanem híreket is. Nem akarok elébe vágni a fejlődésnek, ámde ez a találmány azt eredményezheti, hogy nemcsak Prágából hallunk majd híreket, hanem talán még Brünnből is, zenét talán még Pilzenből is, sőt ha nem vagyok szerénytelen, híreket és zenét Bécsből!"